A sajnódi ember, szüret hava és a pityókabor

A sajnódi ember számára az ő felesége a legeslegjobb feleség, a lovai a legjobb lovak, a Daciája a legeslegjobb autó – ezekre az utakra, ugye –, háromszor, de akár hétszer is többet ér az bármilyen külföldi autónál. A pincsi kutyája még a harci ebeket is megkergeti, ha kell, pálinkája a világ legjobb minőségű és legerősebb tömény itala, férfiassága a legtekintélyesebb férfiasság, amolyan ember elejibe való szerszám; és nincs a világon az a szerzet, aki többet bírna meg lábon ebből az ötvenöt fokosból, mint a sajnódi ember.

Nincs az az erő, amely az ő erejével vetekedhetne, hiszen fél pálinka után a malomkő holmi apró kavics az ő kezében. És nem létezik a Fennvalónak az a bora, amely jobb lenne az ő boránál. Minden más ilyen vagy hasonló jellegű nedű előtte csak fehérnépeknek való nektár, egérszagú lőre, élvezhetetlen, törött, ecetes, levegő ízű bor. Nem csoda hát, így ősz táján, szüret közeledtén, ha a sajnódi embert különös bizsergés, feszültség keríti hatalmába. A todományos emberek úgy mondják ennek az időszaknak, hogy a Nap a Skorpió jegyébe lépett, az év pedig a szüret havába. A szépre érzékenyebb lelkek meg a kisdiákok ilyenkor ülnek le papírra vetni a természet haláláról, az elmúlásról szőtt magasztos gondolataikat, miszerint tél szaga lebben a falvak, városok fölött, a vándormadarak, a fecskék, gólyák, a bíbicek, szárcsák, gémek, darvak, vadlibák, vadkacsák már rég elhúztak melegebb vidékekre, északról pedig megérkeztek a téli vendégeink, a csonttollúak, a pirókok, a gatyás ölyvek. Megszakad a fű gyökere. Beköszönt az aranyló október, a jószágot meg az autókat beterelik az istállókba meg a garázsokba, beköszönt a makk érésének kezdőnapja, elindulnak a nagykocsik meg az utánfutós autók káposztával gazdagon megrakva messzibb vidékekre, ahol a munkáskezű családapák, a dolgos anyukák megpróbálnak túladni verejtékes munkájuk gyümölcsén. A közeli hegyekből lejönnek a nyájak, átveszik a gazdák a juhaikat, kiszámolják a bért s a természetbeni járandóságot a pásztorokkal, öregbojtárokkal, számadókkal. A kapuk előtti padokon jókedvűen üldögélő öreg nénik pedig érzik, hogy lassan az ő jó idejük is lejár, hogy a gyümölcspirító, paradicsomérlelő, szőlőédesítő, selymes, bársonyos napsugárból, ami végigsimít a sárgálló tarlók között, már hiányzik az augusztusi fickós lobogás. (Mint ahogy belőlük is a hajdani menyecskés düh.) Beköszöntenek a kora őszi fagyok, megjelenik az első dér, az első havazás, s ilyenkor minden jó gyerek és minden természetbúvár elkészíti lomblevél- és termésgyűjteményét, kirakja a fákra a madáretetőket eleséggel, csalogatóval és szoktatóval meg madárkalácskával. Ésígytovább. Ésígytovább.

Nos, igazából nem ezek a dolgok izgatják a sajnódi embert, nem is az üres madárfészkek, a lengedező ökörnyál, s mit neki a dérlepte mezőkön a kikericsek lila virágai, hadd szagolgassák azokat a költők, hanem ami megmozgatja és élénken tartja a fantáziáját, az a bor. Nem az alma-, nem a füge-, a csipkebogyó-, a feketeribizli-, nem a meggybor. Nem a cukorból, porból készült Muscatol, Muscatin vagy vindemásza (Porból lettél s borrá válasz!), hanem a pityókáért cserélt szőlő s az ebből a szőlőből – csakis általa – készített isteni nedű. Piacok lármás standjait járja, tereken, sarkokon kutat a szeme. És az aranyló venyigék duzzadó fürtjeit nem szőlőhegyek lankáin, nem présházak ölén, hanem nejlon zsákokban, ládákban, dobozokban, moldvai, regáti autók platóin leli föl. Nem Szilágy dombjainak, Maros mente teraszos lankáinak leve, hanem Drăgăşani, Cotnari, Valea Călugărească furmintja, királyleánykája, muskotálya kerül ötvenes ballonjaiba, cserébe a Rachel zsákjaiban szunnyadó, gondosan válogatott piros- vagy fehér pityókáért. Ezt a szőlőt nem kell ültetni, metszeni, oltani, kötözni. Legalábbis a sajnódi embernek. Nem kell figyelni holdtöltére, holdújságra, Illés vagy Magdolna napjára. Balázskor nem kell „megvarázsolni”, nem kell féltegetni, hogy kikezdik a madarak a szemeket, nem kell melegért imádkozni, nem kell megünnepelni a patrónusokat, Bacchus utódait, Orbánt, Dónáthot, Vinczét, Balázst, hogy kegyesek, adakozók legyenek. Nem kell betartani a regulákat sem, hogy aszongya: hogyha Vencel napján politikusok potyognak a köz  járműveiből, akkor szép tavaszunk lesz. Vagy: ahányszor emelik a gáz árát Vencel napja előtt, annyiszor fagy majd jövő esztendőben, Jakab napja után. Aztán: amilyen szél fúj Mihály napján reggel 6 órától este 6 óráig, olyan széljárás lesz magasabb kormánykörökben, az év tizenkét hónapjában, az órák sorrendjében. És legvégül: a Mihály napi gyomorszorulás küzdelmes őszt és lágy telet jelez. Ezeket akár el is felejtheti a sajnódi ember. Mert ha esik, ha hó hull, a regátiak akkor is itt vannak minden ősszel, pityóka pedig mindig van, csak el kell cserélni, a szőlőt aztán le kell őrölni, ki kell préselni, és várni, várni legalább Márton napjáig, amikor már meg lehet kóstolni, mustáros kupába („mustárkristályba”) lehet tölteni az újbort. S ha finom a bor – hogyhogy finom?, a világ legjobb bora lesz mindig, évjárattól függetlenül –, ha erős a bor – a világ legerősebb bora lesz mindig belőle! –, akkor nem tolulnak baljósnál baljósabb gondolatok az ember elé, miszerint jobb volna a mai világban a halandónak is, akár a növényeknek az egész háztartását télire leépítenie, s pihenni, pihenni, aludni téli álomban, egész tavaszig. Mert a pityókabortól elfelejti a gázszámlát, a politikát, meg minden gondját-baját. A pityókabortól, a világ legjobb borától nyugodt, jóságos és hallgatag lesz a sajnódi ember. Bemegy a lakásba, csak ül a csempekályha mellett a félhomályban, végtelen nyugalom ömlik végig testén-lelkén, szép képeket lát maga előtt, akár a kábszeresek, szőlős lankákat, nagy eszem-iszomokat, földeket hosszú sorban és sok-sok pityókát és pityókát és pityókát, s megint pityókát.