A magam mentségére

Miért nem lehetek jelen az EMIA-díj átadásánál?
    
Tisztelettel megkérem a díjátadási ünnepségen jelenlévőket, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány tagjait, kuratóriumát, Lőrincz György EMIA-elnököt, minden magyart, aki időt szán e sorok meghallgatására, olvasására: a bevezető sorokat ne tekintsék dicsekvésnek, önmagammal való elteltségnek, hanem valóban a magam mentségére felsorolt indokoknak!  

Az Úr 2014. esztendejének március havában betöltöttem a hetvenedik életévemet, a szokásosnál is jóval magasabb „áfát” megfizettem, fizetgetem szorgalmatosan, és akkor – Ady Endrével szólhatok a legtalálóbban! – „amikor a lelkem roskadozva vittem,/ hirtelen és váratlanul átkarolt az Isten”: két, számomra kivételes megtiszteltetésnek, elismerésnek – ugyanakkor sok-sok feladatot és kötelezettséget jelentő - díjnak örvendhetek. Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány 2014. október 4-én a székelyudvarhelyi Művelődési Ház Koncerttermében - Farkas Árpád, Ferenczes István és Oláh István költő, író barátaim, sorsosaim szívet melengető társaságában - szerénységemet is EMIA-díjjal tüntet ki. Ugyancsak itt kerül sor mindannyiunk barátja, a 80 éves Pomogáts Béla – az egyetemes magyar irodalom erdélyi, romániai ága, „sípja” legkiválóbb ismerője – köszöntésére. Kívánhatnék magamnak felemelőbb társaságot? 
      Holnap, október 5-én, a kisvárdai református templomban a 25 éve működő Tőkés László Alapítvány történészi, publicisztikai, irodalmi munkásságomat Tőkés-díjjal jutalmazza. A Tőkés-díj átadásának időpontját hónapokkal korábban már rögzítettük. Fájó szívvel - bizonyára sokak számára elképzelhetetlen lelkiismeret-furdalás kíséretében – fogalmazom meg székelyudvarhelyi távolmaradásom indokait. Annál is inkább, mert ezzel a díjjal tollforgató munkásságom kevésbé ismert szegmensét, a tényirodalom és a szépirodalom területére való kalandozásaimat is jutalmazzák! Külön megtiszteltetés számomra, hogy a nagyon tehetséges Zsidó Ferenc méltatja a köteteimet, tanulmányaimat, egyáltalán: az írásaimat! Nem győzöm eléggé hangsúlyozni: mindkét díj, elismerés egyformán a legértékesebb, a legfontosabb számomra! Ha tehetném, most kettőbe osztanám magam!
       Az 1979-ben a Kriterion Könyvkiadó „Forrás-sorozatában” megjelent Pogány fohászok faluja című szociográfiai kötetemben a szülőföld, a dajkáló, a felnevelő, a mindig hazaváró ölelésnyi Sóvidék kisvárosának, falvainak, tanyabokrainak megtorpanásokkal, „vakütésekkel” teli útkereséseit próbáltam megfogalmazni. Ma is foglalkoztat a kérdés: bár mindig kéznél volt az aranyhoz mérhetően értékes székely só, évszázadok teltek el, hogy nem is hallottak a világ végére szorult tájegységről! A tizenkilencedik század vége, a huszadik század első fele volt az az időszak, amikor elemi erővel robbant be a köztudatba páratlanul gazdag népballada, népdal, néptánc, népviselet kincseivel, dramatikus népi játékaival, szokásvilágával. Hetven évesen sem tudom megállani elérzékenyülés, szembepárásodás nélkül, amikor a szülői ház kapujában így szólítanak meg: „Na, hazajöttél?”
       Drága Barátaim! Az erdélyi magyar sorsban sorsosaim! Eljött az ideje a vallomástevésnek!
       Egy kisebb kötetre való novellát közöltem az Utunk, a Helikon, az Élet és Irodalom, a Hazanéző hasábjain, a Véres szárnyverések című novellám 2013-ban jelent meg az Ambrus Lajos által szerkesztett A föld szerelme című antológiában. Elégtétellel konstatáltam, hogy a novellának az ausztráliai magyarok háromévenként megtartott – ezúttal Adelaide-ben megszervezett - találkozóján is osztatlan sikert aratott. Jövőben, 2015-ben jelenik meg – Káli Király István, a Mentor Könyvkiadó igazgatójának szerkesztésében – Erdély – pergőtűzben című publicisztikai kötetem, a rendszerváltás, az 1990-es évek elejének véremen, idegrendszeremen átszűrt krónikája. Megszerkesztettem, előszóval, jegyzetekkel elláttam Oltyán Lászlónak 1979-ben kizárólag az íróasztal fiókjának írt, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában 2012-ben megjelent, Pihenő a hegyen című regényét.   
      Szeretném megírni szülőfalum, Korond életrajzi elemekkel át meg átszőtt regényét: több évi keresés után végre megtaláltam az első világháborúban – már 1915-ben – orosz hadifogságba esett és onnan haza nem tért apai nagyapám, Tófalvi Sámuel, a Bordoshoz tartozó, csöbi származású, Segesváron német iskolát végzett, németül, románul anyanyelvi szinten beszélő apai nagyanyám, Miklós Julianna magyar és német levelezését, amelyekből kibomlik nemcsak az emberiség „őskatasztrófájának”, az első világháborúnak minden szenvedése, hanem Korond, a Sóvidék, a Kis-Küküllő mente mindennapjainak Móricz Zsigmond Barbárok című elbeszélést, vagy éppen Wladislaw Stanislaw Reymont Parasztok című világhírű négy kötetes regényét, „paraszti eposz”-át idéző drámai történései. Reymont regényére azért hivatkozom, mert a Sóvidék, a Székelyföld sem szűkölködik paraszti eposzokban, sorstragédiákban, balladás történetekben. A magyarországi Szalonna nevű faluhoz egy egész életen át kitartó és példás hűséggel ragaszkodó Kalász László költő „intelme” a kalauzom:
                      „Engem talán csak álmaim szeretnek,
                      anyám, apám is társai ezeknek,
                      s ha útjaimon olykor elbukom,
                      ők riogatnak tovább az úton,
                      esett sorsukkal védelmemre kelnek.”        
         Amíg élek, a lelkemben zsong – és további megfeszített munkára sarkall - az én tejtestvérem, Lőrincz György előbb elhangzott méltatása: „…Tófalvi Zoltánt a maga hetven évével azért köszöntjük, mert megpróbálta mederbe terelni, felmutatni az erdélyi magyarság szenvedéstörténetét, miért történt úgy, ahogy, vagyis a lehetetlent.” Huszonöt éve az 1950-es, hatvanas, hetvenes évek romániai politikai koncepciós pereinek, az ártatlanul kivégzett, kegyetlenül megkínzott, a börtönben agyonvert, emberi mivoltukban megalázott erdélyi magyarok elítélésének dokumentumait, az ügynök-dossziék tucatjait tanulmányozom, fordítom magyar nyelvre. Szeretnék mindenkit megnyugtatni: még gondolatban sem munkál bennem a tetemrehívás szándéka! Az iszonyatos kort, működésének belső mechanizmusát, mozgatóit szeretném teljességre törekvően bemutatni! Már a kutatás kezdetén rájöttem: az akkori élet sokkal abszurdabb, elvetemültebb, mint ahogyan azt az irodalom megpróbálta megjeleníteni, bemutatni! A hiteles dokumentumok erejével próbálom érzékeltetni: évezredek mérhetetlen emberi szenvedéseinek bugyrai nyílnak meg a szemünk előtt, ezek a periratok, dokumentumok, mint egy régészeti ásatás során, feltárják örök némaságra, feledésre ítélt különös titkaikat. Az idei Tokaji Írótáborban is elmondtam: az eddig feltárt, és a feltárásra váró levéltári dokumentumok alapján újra kell írni a magyarországi, a romániai, csehszlovákiai, kárpátaljai magyar irodalom történetét! Költői, írói életművekről, alkotásokról, emberi gyengeségekről eddig senki által nem ismert irodalomtörténeti jelentőségű titkokról hull le az öröknek hitt lepel és az enyészet pora. Egyfajta elégtételt jelent: sikerült bevinni a köztudatba a nagyajtai Moyses Márton mártíromsága – világtörténelemben is kivételes a tette: a börtönben azért vágta le a nyelvét, hogy ne tudjanak terhelő vallomást kicsikarni belőle, a szabadulása után pedig tudatosan vállalta a tűzhalált! – egyetemességét. Szoboszlai Aladár római katolikus plébános magyar-román konföderációs, Sass Kálmán kantonális tervezete és dr. Dobai István „ENSZ-memoranduma”, Fodor Pál magyar-román lakosságcsereterve is e kutatások révén vált ismertté.  
     Drága Barátaim!
   Négy éve dolgozom az ezer oldalasra tervezett Az erdélyi kérdés kialakulása, akuttá válása, megoldási kísérletek, tervek, tervezetek című köteten. Sem a magyar, sem a román, sem a szász történetírás nem összegezte egyetlen szintézisben az erdélyi kérdés kialakulásának történetét, irodalmát. Az európai biztonság szempontjából is fontos kérdéskör megoldását sürgető magyar, román, szász, nagyhatalmi tervezetek teljességre törekvő bemutatása, jegyzetekkel való ellátása is a feladataim közé tartozik. A kötetnek egyfajta történelmi hátszelet biztosítanak a Székelyföld autonómiáját sürgető tervezetek, statutumok. Szomorúan kell konstatálnom: a levéltári kutatásaim során megtalált magyar – beleértve az anyaországot is! -, román, szász, a nagyhatalmak Erdéllyel kapcsolatos tervezeteinek egyike sem szerepel – még lábjegyzetben sem! – az említett székelyföldi autonómiatervezetekben. Ezért tartom halaszthatatlan feladatomnak: olyan szintézist kell összeállítanom, amely a történész szakma, a politikusok, minden olvasó és érdeklődő számára eligazítást jelent a megoldhatatlannak tűnő „gordiuszi csomó” kibogozásában. Teljes mértékben tudatában vagyok a feladat súlyával, jelentőségével. Ha elkészül, a nagy világnyelveken is el kell juttatni a minél szélesebb közönséghez, az európai fórumokhoz, a nagyhatalmak döntéshozóihoz!
       Közben fordítom az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének, az EMISZ-nek, közel százezer oldalas, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének, a Bolyai Tudományegyetem három csoportban elítélt tanárainak, diákjainak több tízezer oldalas periratait, levéltári dokumentumait. Az előbbi Az erdélyi unitárius egyház lefejezése, az utóbbi A Bolyai Tudományegyetem pere címet viseli: közismert, vagy kevésbé ismert erdélyi magyarok börtönbezárásával, ha úgy alakult, akár fizikai likvidálásával, valójában az erdélyi magyarság legfontosabb szellemi műhelyeit, intézményeit, az erdélyi magyar történelmi egyházakat ítélték el! 
       Fel-felsóhajtok: Istenem, ha lehetne, most mindent elölről kezdenék!
Hegedüs Géza soraival vigasztalom, és egyben biztatgatom magam:
      „Ha itt a hetven év, a szív mindenre várhat:
       már nem különbözik az öröm és a bánat,
       az élet és halál, magány és szerelem,
       az igaz és hazug, a rútság és a szépség,
       a jó és a gonosz, betegség és egészség,
       (…) most már elkezdhetünk könnyelműen pazarolni,
       hiszen a perc vagy év vagy évtized: ajándék,
       melyben elvegyül szent eszme és léha játék.”
     Feladataim, terveim vázolásával – tisztelettel és szeretettel – így köszönöm meg az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kivételes ajándékát, kitüntetését: az EMIA-díjat! Szeretnék méltóképpen rászolgálni erre a díjra, elismerésre!
                   2014. október 4-én