Farkas Árpád laudációja

Farkas Árpád EMIA-díjához

A ritkán megszólaló, „szűken mért” szavú, versben keveset beszélő költőink közé tartozik. Teljesen készen, abszolút teljes fegyverzetben érkezett, „panyókára vetett kabáttal”, kamaszos lendülettel, ám érett férfiúra jellemző komolysággal, komorsággal és felelősségtudattal; a „politikum gerjesztette mámorból” való kijózanodás utáni „másnaposság” érzésének keserű tapasztalatával, összeszorított fogakkal, sziszegve sem szolgáló makacs elhatározással.

Talán innen jöhet, a genetikai meghatározottságon túl, az a dacos konokság, ami ennek a költészetnek az egyik alapvető meghatározója.
Alig létezik a korosztályából még költő, aki annyira a székely nép, e föld, e vidék, e táj fia lenne, mint ő. Egy olyan zárt székely világból jött, ahol gyermekkorában még „szalontai nyelven, Arany János nyelvén beszéltek”, szigorú törvények és erkölcsök alapján működő közösségből, a rend és a hagyományok világából. Petőfi-verseket (is) tudó, szavaló apai nagyapja hatására vágott bele a költői mesterségbe, és ezt a gyerekkorban minden pórusával magába szívott világot versbe, költészetbe transzponálva hozta magával az irodalomba.
Az ő sajátosan farkasárpádi hangja, ha hasonlíthatjuk egyáltalán valamilyen természeti jelenséghez, az égiháborút ígérő, dörgést-villámlást megelőző, fojtott feszültségtől majd szétpattanó, kitörni készülő égzengésé; a fogak között szűrt szóé, ami emelkedett, ünnepélyes, patetikus (a szó jó értelmében), de dörgő, dübörgő is ugyanakkor, olyan, amire nagyon oda kell figyelni, hiszen egy nemzeti közösség lelki sajátosságainak a közvetítője (is). Nézése pedig, világot figyelése: a szűkre húzott, összehúzott szemű tekinteté.
A világmegváltás, a jobbítás szándékával érkező hetyke költő aztán, s a konok, dacos akarat – természetszerűen – az évek során, a diktatúrák, kormányváltások és új rendszerek ferde tapasztalatai után megkeseredik. Az a világ, melyet Farkas Árpád oly nagy lendülettel, tisztasággal magával hozott, amelyet addig dédelgetett, az erdélyi tájak, az erdélyi emberek zárt világa, a kisebbségbe szorult létezők szülőföldszeretete, embersége, gerincessége, jelentős változásokon ment át az utóbbi néhány, emberpróbáló, változásos évtized során. Azonban amikor emberségről, tisztességről, helytállásról, és igen – soha jobbkor, mint most – megmaradásról szeretnének jó verseket olvasni egy mai, kortárs költő hangján, és egyben erőt gyűjteni emberségükben, magyarságukban, székelységükben, nemzeti hovatartozásukban, akkor – a nagy elődök mellett – Farkas Árpád-kötetekért (is) bátran nyúlhatnak a könyvespolcukra a mindenkori olvasók. Vagy ha – mondjuk – egy kicsit villámokat szóró dörgésben-égzengésben szeretnének állni, dideregni (akár a lét partjain, vagy a „semmi ágán”) egymagukban egy, a Fennvalóhoz közelebbi, s mert költői, hát magasabbacska, világtól elzárt, tiszta levegőjű, még minden szépségét megőrző hegy tetején. 
 

FARKASÁRPÁDOLÁS
A hetvenedikre

Szíved alatt nagy-nagy súllyal,
villámokkal, háborúval
 – szórva lángokat –,
örökös kardsuhogásban,
örvénylésben, zuhogásban,
jajgatva és sziszegve az alig járt utat,
zúzós, kerekes batáron,
jöttél mennyköves határon
(arcul verten is!),
sziklák között, csonterdőben,
csupa gondban, talpig gőgben – 
föld gyomrából véve még a lélegzeted is…

Fehér inged gyönge vászna
lobogott az éjszakába’
izzó újholdra,
alatta a fenyves-ország
– hegyek, völgyek, házak, orcák –
álmában a mindenségbe beleivódva…
S mintha enni, inni kérne,
vont a táj a kebelére,
konok  gyermeket,
recsegtek a csigolyáid,
csont és mellkas, meg a hát is,
erdők zengtek, sóhajokból lettek tengerek. 

Körbe néztél, büszke gazda, 
hegyre, völgyre és patakra:
rendezd sorait,
mert az Úr, egy intelemre,
rápaskol a végtelenre,
s havaival, fehérséggel mindent beborít.
Majd megálltál, hogy bevárván,
rád ragyogjon a szivárvány
völgyön és hegyen –,
míg a füvek megsárgulnak,
a halak jég alá bújnak,
s fák ágain, lomb helyébe újabb lomb terem.