Oláh István laudációja

Aki a tornácról figyel*

Legelső kötetének legelső versében az idő természetéről és irányáról elmélkedik Oláh István. Kiderül belőle, az, amit visszafelé nézve mindig könnyebb megállapítani: hogy az időnek van iránya, ahogy az is, hogy ennek belátásával meg lehet békélni, akármelyik kilométerkőtől vagy tornácról figyelje is éppen az ember:

„Négy évszakra nyíló időm / közelíts magadhoz. / Úgy csattogtál el eddig fölöttem, / észre alig vettelek. / Mint a gazda, kiálltam a tornácba / éjszakánként, / s hallgattam szapora vonulását / madaraidnak. / Csak sejtettem, merre ez a nagy / hurcolkodás. / Összetört tollak, ürülék, repeső sebesültek, / megannyi üzenet: erre gyere. // Ha szaporázok: / estére megpillantom a magam tüzeit.” A dolgok figyelése, az elcsendesülés helyzetei, fanyarság és groteszk – ezek az elemek újra és újra feltűnnek majd Oláh István szövegeiben. A megnyugvás pillanata pedig a saját tüzek megtalálásához, azok felismeréséhez kapcsolódik: ezt előlegezte meg magának az a fiatal költő, aki 1971-ben az Álom a csodalúdról című kötetet írta.

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon elsősorban adatokat sorol a szerzőről: Oláh István költő, újságíró. Marosvásárhelyen született, 1944. április 16-án. Középiskoláit szülővárosában végezte 1963-ban, a Babeş-Bolyai Egyetemen s a iaşi-i Al. I. Cuza Egyetemen történelem szakos tanári diplomát szerzett. 1968-tól a Hargita napilap szerkesztője. Közben tanított a búzásbesenyői és mezőbodoni általános iskolákban 1964 és 1967 között. Kétszer is megkapta a Marosvásárhelyi Írók Egyesületének díját (1978, 1984), háromszor (1992, 1993, 1994) az MTI-Press díját, s a magyarországi Széchenyi Társaság is díjjal tüntette ki (1991).
Ami az adatokból szükségszerűen kimarad, az az íráshoz való viszony kérdése. Egy Cseke Gábornak adott interjúban viszont erről is elárul valamit a szerző: „Világéletemben napilapoknál dolgoztam. Tehát nem béklyózott a poszteritás. A napilap egyetlen napra való, olykor még annyira se, és amit én kedvelek, lényegében néhány parazita műfaj, gyűjtőszóval: publicisztika. Megülnek a hír testén, és hol szívják, hol meg pumpálják. Tulajdonképpen ezt az értelmező elménckedést se kellene kedvelnem, s ha mégis, hát mert nagyon szeretek írni. Én egy grafomán pasas vagyok. (…) Úgy szeretem az írást, hogy megvannak a kedvenc tintás tollaim, a kedvenc tintáim, papírjaim.” De ugyanebből az interjúból tudjuk meg azt is, hogy az írás tornácairól különféle szobákba nyílnak ajtók. Minden terepre járó újságíró jegyezget magának. De nem mindegy, mit és hogyan: „Egy ötvenlapos iskolai irkát hosszában kettévágok már vagy harminc éve. Nem biztos, hogy mindig ugyanazt! Ez az irka ki nem kopik a zsebemből.” Hogy miket jegyezget Oláh István ezekbe a kettévágott füzetekbe, azt a 2006-ban Zsebregény címmel megjelent könyvéből tudhatjuk meg: olyan szövegek ezek, amelyek egyformán válhatnának publicisztikává vagy olyan Balzac-féle regényfolyammá, amelyik családok nemzedékeinek életét követné végig valahol Székelyföldön, vagy mindazokon a helyeken, ahová elvetődhet a székelyföldi ember. De nem válnak családregénnyé, nem csirizeli össze őket összefüggő, nagyívű történet. És nem maradnak publicisztikák sem, noha a könyv darabjai megjelentek, vagy megjelenhettek volna napilapok hasábjain. A nyelvi sűrítettség és a látásmód kimozdítja ezeket a helyzeteket, történeteket a maguk köznapiságából, és átváltoztatja őket valami mássá, amitől egyszer csak jobban megértjük őket, és talán jobban megértjük magunkat.
Látszólag a Zsebregényről beszélek éppen, de a látás, nézés kérdésével elérkeztem Oláh István szövegeinek talán legfontosabb jellegzetességéhez. Egyben vissza is értem ahhoz a tornácról az időt és a madarakat figyelő fiatalemberhez, aki az első kötetét írta. A só virága című hosszúversben találok egy olyan fogódzót, ahonnan ismét és megint másként érthető meg ez az életpálya, a megjelentetett kötetek sora. 
„lót anyácska a hajdani vétekért
most megtépjük szépen melleden az inget
(…)
négy égtájnak fordított négy orcáddal
te nagy emberi kíváncsiság
sóba mintázott szobra
csípőd a só virága körbefonja
nemde látni akartad a pusztuló várost
aztán mi is szerre kikémleltünk
pupilládon
(…)
mert mi is emberek vagyunk a fehér észrevétlen
befogta szemöldökünk hátunkra
hull
észrevétlen görbülünk megkérdőjelezni
az egyszerit
hogy kíváncsik voltunk egyáltalán
a halódó városra
időtlenné
romlott utcáira
s hogy milyen amikor már csak dániában
bűzlik valami”
1974-ben, amikor ez a vers a Gazdátlan tenger című könyvben olvasható volt, talán a sóval beszórt nyomú, eltüntetni igyekezett kultúrák és települések történetéről szólt elsősorban. De legalább annyira fontos a szövegben az, ahogyan Lót feleségének pupilláján keresztül újra és újra kinéz valaki, ahogy újra és újra megismétlődik az a gesztus, amelyik akkor is látni, akkor is nézni akar, ha ezt megtiltják neki, sőt, még akkor is, ha biztosan tudja, az, amit lát, emberi szemmel voltaképpen nem belátható. Éppen ezért érdemes újra és újra megpróbálni.
Ezt a figyelmet, ezt a látásgyakorlatot érzem mindennél fontosabbnak Oláh István hét megjelent verseskötetében, illetve a színművek, prózák területére is átlépő további könyveiben. Ha csak a köteteket olvasom végig, akkor is pontosan kiérezhető belőlük az, hogy a látás ilyesfajta formája magában hordozza a magány lehetőségét, hiszen az a perspektíva, ahonnan éppen úgy látszanak a dolgok, ahogy látszanak, mindig egyszeri és pillanathoz kötött. Azt is tudjuk, hogy az irodalmi életben való fennforgás vagy hasonló hiúságok kísértése Oláh Istvántól távol áll. Az viszont bizonyos, hogy szövegeivel előkelő szellemi rokonságba írta be magát, azok közé, akik nem „tetszeni akarnak”, hanem valamit megérteni, az élet fel-felvillanó furcsa pillanatait vizsgálva, azokból kiindulva.
Azt kívánom neki, hogy még sokáig érezze azt a meleget, amelyet a saját tüzek árasztanak, és amelyeket, ha megkeresi őket valaki, körül is lehet ülni.


Oláh István EMIA-díjához. Elhangzott az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjátadó ünnepségén, október 5-én.