Csöndben

Ha még nem tudnánk, milyenek vagyunk, ha nem ismerjük magunkat eléggé, kérdezzük meg az amerikaiakat. Nekik mindenre van válaszuk. Ők nemcsak a patkányokkal, emberekel is kísérleteznek, s egyre érdekesebb, mi több: hajmeresztőbb következetetésekkel rukkolnak elő. Legutóbb  a Virginiai Egyetem kutatócsoportja kért meg több száz egyetemistát arra, menjenek egy dísztelen, alig berendezett szobába, és ott 6-15 percen át merüljenek el gondolataikba, legyenek csendben.

Megkérték őket, hogy személyes tárgyaikat, például maroktelefonjaikat vagy írószerüket ne vigyék be... Egyesek gondolhattak bármire, mások egy előre választott témáról kellett volna meditáljanak. A végén, a kutatók megérdeklődték, hogy a fiatalok milyennek találták az egyedüllétet, a csendet, meglepő válaszokat kaptak. Kiderült, hogy a legtöbb „kísérleti alanynak” nehezére esett csendben lenni, koncentrálni. Nem találták helyüket ebben a „semmittevésben”. Milyen az, hogy csak ülök és gondolkodom. Unalmasnak találták ezt a tétlenséget. Inkább valami kellemetlennel foglalták volna el magukat, mintsem ’csak úgy’ tűnődjenek...

Furamód nem az utca emberével kísérleteztek a tudósok, sem egy szerzetesrend tagjaival. Vagy  épp ez volt a lényeg?
Mellékes. De az már nem, hogy eme tapasztalatból messzemenő következtetéseket is  levontak. Ami, ha mást nem, de valamiféle kórjelenséget, annak tendenciáját is tükrözi. Azt, hogy tulajdonképpen nem szeretünk magunkra maradni gondolatainkkal. Nem szeretjük a csendet, a termékeny magányt. 
Persze embere, helyzete válogatja. Az tény, hogy a nagy rohanásban, pörgésben, ricsajban és zajban lassan már hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig valamivel elfoglaljuk magunkat. Ha hirtelen kikapcsoljuk a tévét vagy a számítógépet, túl nagy lesz a csend. Zavarni kezd az ordító üresség. A kampány- és marketing-jelszóvá avanzsált varázsszó, a kommunikáció szinte kényszeresen taszít minket az elfoglaltság, az állandó csevegés-fecsegés, duma és „kapcsolatépítés” felé. Ha kell, ha nem, kommunikálunk valakivel, csakhogy ne kelljen hallgatni.
Mert aki csendben van, az elég bátor ahhoz, hogy időt szánjon magára. Belahallgat a lelkébe. Még akkor is, ha az zajos, vagy eleinte csapongnak a képek, érzések, emlékek, fantáziálások és gondolatok, még akkor is, ha vádol vagy szembesít  önmagunkkal. A csend végső soron érték. Ott zajlik az igazi „műhelymunka”...
Csendben születnek a felismerések, a nagy alkotások, a szellemi-lelki életművek. Csend kell az összeszedettséghez, az összpontosításhoz, a dolgok, tervek, emlékek alapos átgondolásához. Csend kell a múlt újraértékeléséhez, a nagy döntések meghozatalához. És csendre van szükség ahhoz, hogy meghalljuk a bennünk megszólaló isteni hangot. 
Csak néha le kellene állnunk. Kevesebbet rohanni, törtetni, hajszolni magunkat. Többet létezni s kevesebbet birtokolni. Biztos, hogy elégedettebbek, kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak lennénk. 
Nem kötelező csendben lenni.  De néha jót tesz. Egy kísérletet mindenképp megér. Valószínű, hogy a nők nem fogják addig bírni, mint a férfiak. Ám az is lehet, hogy ennél meglepőbb eredmények születnek.
 A csend a legjobb fegyver az idegölő rohanás ellen. Megállítja az időt. Kikapcsol a múló időből, s önfeledtté tesz. Kiléphetünk önmagunkból, hogy a jelenben maradjunk. A csend lelassít. Nem sürget, nam hajszol, nem stresszel. Elcsendesít, kibékít, megnyugtat. Nem kell neki megfelelned, a csendnek nincsenek elvárásai. 
A Csönd átölel. Nem is kell hozzá koncentrálni, semmilyen kelet trükk, tehnika nem szükséges elsajátításához, csak annyi, hogy átadom magam a Jelenlétnek. A csöndben megszületik az Élet. Újjászülettem.