Giccs, ami nincs

Vagyis csak látszat. Értéktelen bóvli, gagyi tömegáru. A semmivel felfújt lufi. Sóder. Cucc. De ha birtoklom, ha már nekem is van, menő vagyok. Legyen az korondi bészbollütő, plüssmaci vagy kerti törpe, bőr szerkó az orosz piacról, a legújabb márkás autó vagy kopott farmer, táblagép vagy érintőképernyős ketyere.

Az adja a rangomat, attól vagyok értékes. Nem a bölcseségem, a tudásom, a hiteles emberségem, erkölcsöm, hitem tesz  szerethetővé, hanem az, amim van. És még dicsekszem is vele. Szinte kényszeredettem mondom a barátomnak/barátnőmnek: hol jártam, mit láttam, mennyit költöttem, hogy a legújabb kiránduláson Rómában milyen sört ittam, és mennyi volt a fagyi ára.

Azért jó városon lakni, mert könnyebben pénzhez juthatsz, haladsz a korral, nem maradsz le a legújabb divatról, a friss pletykákról, hetente frissítheted vásárlási tapasztalataidat, tudod hol, mi történik, mit lehet kapni olcsóbban,  és  hol adnak két  lejért három fogkrémet. Trendi vagy. De azért nem szöksz neki annak, ami drága, mert túl sok pénzt csak nem adsz ki erre a giccsre. Megvárod, amíg akciós lesz...
Giccs és szobizmus kéz a kézben járnak. Előszeretettel keresik egymás társaságát. A félművelt, felszínesen élő ember napirenden van az olcsó könyvekkel, a reklámokkal, színházbérlete van és minden héten ott vacsorázik valamelyik elegáns vedéglőben. Hadd lássák, hogy ő megengedheti magának.  Újgazdagként, vagy finnyás úrhatnámként a legújabb cuccokban járatja  gyermekeit, dzsippel hordozza a gyermekét a közeli iskolába, hadd szokja a gyaloglást... Hisz nem akar lemaradni a dobogóról. Tartja a szintet. Hogyne lenne neki is 3D-s tévéje, ha már a szomszédnak is van? Sőt, többnek akar látszani, mint ami. Olyasmit is hallottam, valaki a köztársasági elök előtt is főnemesi leszármazottnak adta ki magát, holott az a grófi cím, mellyel hencegett, nem is létezett...
A talmi giccsszerető polgár a dolgok mélyére nem  képes nézni. Az már túl nagy erőfeszítés. Inkább keresi azok társaságát, akik rácsodálkoznak új frizurájára, arany ékszereire, sőt verseng velük. Inkább marad a felszínen. Annál, ami megehető, és ami megvehető. Ami látszik. Amit pénzben mérnek. Az olcsóbb, könnyebben hozzá lehet jutni. Csak a plázáig kell elsétálni. Terepjáróval. És nem vágja ki a fenyőt karácsonyra az erdejéből, nem veszi meg a piacról. Inkább utazik kétszáz kilométert, hogy műfenyőt  vegyen a bevásárlóközpontból. Hisz annak nem hull a csereklyéje.
Az újkeletű, felvágós  úriember, aki hirtelen kapaszkodott fel a társadalmi ranglétrán, már lenézi falusi szüleit, mert ők le- ill. elmaradottak. Idegesítik őt, amikor ezt sem ismerik, azt sem. Olyan ciki velük egy társaságban megjelenni, vagy hozzuk lealázkodni.
Igaz, védekezhetnénk azzal, hogy hát, manapság minden árucikk lett. A műalkotások is csak egy példányban készülnek, s néha még azok eredetisége is vitatott.  Tömegtermelés áldozatai, tömegfogyasztók lettünk. Akkor meg nem lehetetlen elvárni, hogy  egyedi  értéket, testre-személyiségre szabott, minőségi javakat birtokoljunk? Hogy legyünk igényesek abban: mit eszünk, mit veszünk fel, mit olvasunk stb.? Még  ránk sütik a ’finnyás’-bélyeget...