Mire való az erdélyi író?

Néhány héttel ezelőtt - csak úgy, hirtelen felindulásból - összeszámláltam vagy két tucatnyi írót Székelyudvarhelyen és környékén, s legalább ugyanennyit a Csíki-medencében is. A számbavételkor rájöttem, hogy a létszám még magasabb, hiszen igen sokan az élő klasszikusok közül másutt élnek és alkotnak.

Mivel a "lustrának" nem kellett túlterjednie ezen a két régión, nem foglalkoztam e szakma képviselőinek teljes számbavételével. Gyergyóban, Háromszéken, Marosszéken nem számláltam, hanem ráhagytam, mint a környezet- és medvevédők, amikor kijelentették, hogy Hargita megyében mintegy ezerháromszáz medve él, a teljes történelmi Székelyföldön pedig mintegy háromezer. Ennyit azonban a térség nem képes elviselni. Az írók számát illetően pedig háromszázban állapotban meg magammal, mondván, hogy ez a szám is nagyon magas - valóban nem él meg a Székelyföldön ennyi -, ezért engedhetjük meg magunknak, hogy Belső-Erdélyt és Magyarországot is támogassuk. Az összmagyar irodalmat is emberanyaggal látjuk el, az olvasók mellé kiforrott, kész írókat adunk; kiváló esszéistákat, bőbeszédű prózaírókat és ígéretes költőket juttatunk ki a nagyobbik honba, akik szép lassan olyan pályára léphetnek, amelyen érettségitétellé nemesedhetnek a nagy és magyar kultúra egyre inkább drót- és lég-függő kiberterében.
Aztán következett a marosvécsi Kemény-várkastély visszaszolgáltatása után szervezett nyílt nap, a kapunyitás november 8-án, amikor a népek több évtized után – végre! – bejárhatták az ódon épület belső tereit, azokat a helyszíneket, ahol a trianoni "hungarocídium" után ébredező erdélyi magyar írói társadalom java időnként összesereglett megvitatni a "stratégiát", a kulturális irányvonalakat és a teendőket. Lehetséges, hogy nem is annyira a konferenciázás, hanem inkább a baráti együttlét lehetősége jelentette az igazi hasznot, hiszen a helikoni munkaközösség csak eszmei és elméleti szinten működött, jogi személyiséggé, alapítvánnyá, egyesületté soha nem szerveződött, s mégis oly hosszú időn át fennállhatott és szolgálhatta a kisebbségbe szakadt erdélyi magyar társadalom érdekeit.
Amikor megjelentünk a kastély környezetében, s kezdetét vette a megemlékezés, a koszorúzás, báró Kemény János alakjának felidézése, mindjárt arra lettem figyelmes, hogy két történelmi egyházunk és a sokarcú politikum képviselői is igen markánsan képviseltetik magukat. Igaz ugyan, hogy az államelnök-választás két fordulója közti időben jártunk, amikor a számunkra igazi tétet nem jelentő aktusra való felkészülésben gyakorlatilag magunkra maradtunk, mert a felelőtlen felelősök azt mondták, hogy haladjunk csak toronyiránt, s oda szavazzunk, ahova szívünk-lelkünk, ízlésünk, úri kedvünk diktálja, de mégiscsak jobb - ejsze -, súgták, ha a baloldali négyzetbe tesszük azt a bizonyos bélyegzőt a szavazólapon. Mondták ezt annak ellenére, hogy a szívünk azért testületileg jobbra húzott. És épp ezek a Pilátusok voltak a legmarkánsabban jelen.
Eltelt újabb három hét, s mind vártam, hogy a sajtóban felhívás jelenik meg, amely mentén a művésztársadalom megszólal és felajánlásokat tesz. Mert én még abból az ósdi garnitúrából való vagyok, aki úgy képzeli, hogy használni tud a szavak által, s az üzenet erejével. Egy vak hang sem jött.


Az írás, valamint ennek párja teljes terjedelmében itt olvasható! A szerző főként vitaindítónak szánta, lehet kommentelni!