A padlás

A padlás egy itteni, közismert hasonlattal élve olyan, mint a műbőrből (vinilből, vagy ahogy errefelé mondják: vinilinből) készült kabát: télen hideg, nyáron meleg. Nyáron fő meg benne az ember, csorog róla a veríték, patakokat ver a homloktól a bokáig, télen pedig ráfagy az egész szerelés, átfúj rajta a szél, bever a hó, jégcsapok lógnak kívül-belül, jégfésűk, jégkefék borzolják, karmolják, kaparják a benne levő testét, lelkét.

A hőre lágyul, olyan lesz az egész, mint a hígpalacsinta, mint Dalí lefolyó óráinak számlapjai. A hidegre meg úgy reagál, hogy lefagy és széttörik, tönkremegy. Nem is érdemes a padlásra járni sokat, nyáron a rettenetes hőség miatt, télen pedig az anktartiszi körülmények teszik barátságtalanná, visszataszítóvá. Teregessen az, akinek tetszik, hordja a nagy tál vizes ruhákat, aztán vissza a megszáradtakat más, de ne vigyen minket a padlásra. Mondjanak bármit is a költők, vágyakozzék tőlünk bárki a padlásra mamával vagy mama nélkül, nekünk nem s nem. Menjen oda az, aki szereti a magaslati levegőt, az a széplélek, aki úgy hiszi – alkalmasint nem egészen alaptalanul –, hogy a padlás a szabadság hona, a padlás a szabadság levegője, a szabadság, a test és lélek szabadságának a hona és titokzatos szelencéje. Me’ hogy a padlás a fent, szemben mondjuk a pincével, ami ugye a lent. S ennélfogva a padlás a csúcs, a pince pedig a völgy, a mély. Tovább okoskodva pedig: szimbóleikusan a padlás az ég felé közeledés, a felfelé törekvés, a csúcsra törés, a felemelkedés, tehát a pozitív pólus. A pince ezzel szemben pedig a mély, a mélység, a sötét erők hona, a tisztátalanság, a sötétség, a poklokra süllyedés, a pokol orma, vagyis a negatív pólus. Egy valamire való, békebeli helyettes kántortanyító erre már menetrend szerint el szokta sírni magát. Me’ hogy aszongya: a kisebbségi létünk, ugye – idefigyelnek?, nem fogom még egyszer elmondani! – a völgy, a mélység, a bezártság, a karám. Ezzel szemben pedig a fent a tető, a szabadság hona. Haza a magosban! Vagy magasban! S ekkor hördül ködbe a szarvas, mint a zongora! Vagy az orgona! Figyelnek? Nos, a padlás, eltekintve irodalmi vonzataitól, nem egy jó hely. Nem üdül fel itt sem a lélek, sem a test. Nem kap itt új erőre az ember, stressz nem múlik el tőle, inkább súlyosbodik. Főleg akkor, amikor meglátja a saját padlásának különben jókedvű tulajdonosa, hogy mi mindenféle kacat össze van ide, erre a jó néhány négyzetméterre gyűjtve. Van itt minden, mint a karácsonyfán, hogy egy közismert, de annál izgalmasabb közhellyel éljünk. Ha valami elromlik, a lakásban már használhatatlan, hova vigyük fel, hát hová máshová, mint a padlásra. Kiselejtezett porszívó, porosodó pelenkamosó gép, muzeális értékű Majak magnó, szolgálati idejét letöltött tárcsás telefon, egy modernebb, piacon vásárolt, egyszeri használatú telefonkészülék társaságában. Kisszék, ülőkés gyerek favécé, szunnyadó szánkók, bóbiskoló hintalovacska, félszeg dobozok különféle kacatokkal telve, fazekak, tálak, különféle edények az esetleges csöpögések felfogására. Poros, század eleji palackok még az elődöktől, egy orvosi rendelő kellékeinek maradvái, szintén még az elődöktől. Cserepek, lécek, deszkavégek. A gyerekek levitézlett babakocsijai, illetve ami még maradt ezekből. Egy cserépkályha részei, kidobott fogas, kidobott cipőtartó, roggyant érckályha, fénytelen ablaküvegek, egy-két gipszkarton végecske, a hajdani építkezések emléke, rozsdásodó szegek, ácskapcsok. És mindezek fölött négy-öt kifeszített szárítókötél, amelyről lelógnak a száradó holmik. Ki merné ezt a helyet a szabadság honának nevezni? Ki az, aki jól érezheti itt magát? Hacsak nem a koromseprő. A nem létező koromseprő, mert az itt, ezen a környéken vagy nyugdíjas, és már nem dolgozik, vagy csak az ismerősöknek seper, vagy pedig nincs. Egy kihalásra ítélt mesterség képviselője. Kihaló szerencsehozó. Esetleg jól érezhetik magukat itt egy éppen zajló buliról ide felmenekült párocska mindkét nembeli tagjai. Kicsit kényelmetlen, de jó. Másnak kinek lehet itt jó? Talán az egereknek, ha jó volt az idei gabonatermés, meg a galamboknak ugyanezért. A mélység, a sötétség, a lent apró rágcsálóinak, meg a magasság, a szárnyalás, a szabadság madarainak. Feltéve, ha nincs felpöckölve az egérfogó finom zsíros szalonnával, meg furcsa, élénkszínű gabona nincs a padlóra szórva. A padlás különben a sejtelmesség, a titokzatosság hona. Különféle történetek kerengtek itt huhogó szellemekről, gyerekeket rémisztgető bankákról, rézfaszú baglyokról. Amikor hideg téli estéken besüvített a szél a kémény lyukába, olyankor jöttek elé ezek a teremtmények, és ott táncoltak, futkostak hajnalig.  Nem létezett az az emberfia, aki szívesen felment volna oda ilyenkor. De nem is volt tanácsos felmenni. Különben is hideg van, szél van, és sötét van, mint egy gesztenyében (a nagy Hajnóczy után szabadon!). Ám ha valaki, valamelyik megátalkodott ember mindezek ellenére mégis úgy döntene, hogy a padlásra megy, mondjuk a pince vagy a kamra helyett, az a tavaszi vagy az őszi hónapokat válassza, ha teheti. Akkor menjen fel lehetőleg, amikor zuhog a tetőn az eső, amikor dobolnak az esőcseppek a cserepeken meg a bádogon. Csak az menjen, akit elringat a természet eme csodálatos monotóniája. Aki szereti hallgatni az élet egyhangú érverését. Aki örömét leli abban, ha eső után perceg a szú a fában, ha másnak hallja a gurgulázó galambok hangját, másnak a madarak csivitelését, a szél susogását, s aki úgy érzi magát ilyenkor, mint egy remete a világvégi alkonyatban. Egyedül valami fölött, valami alatt. Egyedül – lélekben – ég és föld között.