Búcsú Paizs Tibortól

Erdélyi író halt meg Magyarországon tavaly december 17-én. S ennek mind a mai napig nincs nyoma az ottani nyilvánosságban. Pedig a Magyar Írószövetség honlapján tagként szerepel a nyilvántartásban, még élő, aktív tagként. Akárcsak az Erdélyi Magyar Írók Ligájának taglajstromán. „Itthon” csupán Czegő Zoltán számolt be a Székely Hírmondóban megjelent nekrológjában Paizs Tibor végleges „áttelepüléséről”, majd ennek nyomán a sepsiszentgyörgyi Háromszékben jelent meg egy rövid hír december 20-án Elhunyt Paizs Tibor címmel. Ennyi. Azóta eltelt szinte egy hónap, ünnepekkel, sok szabadnappal, évfordító lazulással… 

Érdemes idézni teljes terjedelmében az író- és nemzedéktárs rövid írását, amely Paizs Tibor harmadik országban (1946-2014) címmel látott napvilágot december 18-án.
„Többet dolgozott, közölt vagy nem közölték, mint amennyit tudunk Róla. Az úgynevezett második Forrás-nemzedékben a legelsők között jelent meg verskötete (Keréknyom, 1968), ám az erdélyi magyar csillagjárás irányítását önhatalmúlag föl-, illetve levállalók sosem számították közénk őt. Más szóval: ő sem tartozott a dédelgetettek közé. Szakiskolát, majd tudományegyetemet végzett, sok képesítetlen munkát is előtte és közben, utána is. Magyarpalatka, a Mezőség szülöttje volt, újságíróskodott több helyen. Valamilyen okhalmaz arra kényszergette, hogy Erdélyét elhagyja 1989 januárjában, Magyarországon állapodott meg, nem messze Budapesttől, Pomázon. Ott már a többséghez tartozott családostól, noha gondosan megismerte a pomázi, betelepült későközépkori szerbek, horvátok immár magyar utódait.
Már szerepelt a Lászlóffy Aladár szerkesztette, jó hírű Vitorla­ének antológiában. Könyvei közül említsek meg párat: Barlangrajz, A ceruza kalandjai, Tollbamondás, Bestiarium, A boldog bűn – Tekla. Utóbbiak már Magyarországon. Építgette-őrizgette a kapcsolatrendszert Erdéllyel, s igen, a reményt is önmagában a visszatérésre. Úgy látszott, könnyebb volt a családot elmozdítani, s menni idegenbe, mint visszafelé. Az otthontól távol is azt végezte, amire hivatottnak érezte magát, amihez tehetsége volt. Könyveket írt (vers, dráma, kisregény, esszé) az újságírás mellett.
A ’90-es évek vége felé kért meg egy alkalommal, nyáron, mondván, ő elkalandozik velem az Erdélyi-érchegységben, Szatmár környékén is, én pedig mutassam meg neki Székelyföldet. Még restelkedett is kissé. Nekivágtunk. Két hét mindkét részről a csodákból. Ragyogott a Hargitán, százéves Lada kocsija is megfiatalodott alattunk. Összegezvén tapasztalatait, megírta Erdélyi prikulicsok című nagyszerű élményregényét. Ezt akkor folytatásokban közölte a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap. (Kötetben csak 2008-ban jelent meg a Timp kiadónál Erdélyi prikulicsok – Egy honfoglaló garabonciás álomlátása címmel – D. L.)
Sokévnyi fizikai szenvedés után költözött harmadik, végleges hazájába 2014. december 17-én. Hamvait januárban helyezik szülei mellé Kolozsváron a Házsongárdi temetőben.
Nyugodjék meg immár békességben!”
Nos, a hír igaz: a család valóban Kolozsváron tervezi örök nyugalomra helyezni Paizs Tibor hamvait, ám előbb sokan tartották fontosnak, sőt elengedhetetlennek – rokonok, szomszédok, barátok, volt kollégák – a tőle való végső búcsúvételt ott, ahol az utóbbi negyedszázadot nagyrészt leélte: a Pest megyei Pomázon. Január 9-én délután történt ez meg, a régi barát, Hermán M. János református lelkipásztor, nyugalmazott teológiai tanár Hollandiából hazatérve végezte el a gyászszertartást a városi ravatalozóban. Pál apostolnak a korinthusiakhoz írott második levelének 4. részéből idézve az 5-10. és 16-18. verseket, méltatásában kincset érő embernek nevezet az eltávozottat, olyan erdélyi magyar költőnek, akinek sorsáról és munkásságáról sajnos túl keveset beszéltek és írtak határokon innen és túl.
A fentebb idézett nekrológot kiegészítendő néhány lexikonszerű adatot érdemes még idézni Paizs Tiborról. Kolozsvárott a Kereskedelmi Szakiskolába járt, majd a Brassai Sámuel Líceumban érettségizett (1965); a Babeș-Bolyai Egyetemen történelem-filozófia-lélektan szakos tanári diplomát szerzett (1973). A sándorhomoki Kisegítő Iskolában, majd Szatmárnémetiben logopédus (1973-79). Újságírói pályáját a Szatmári Hírlapnál kezdi, 1989-ben áttelepül Magyarországra, ahol a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének budapesti sajtóirodájában dolgozik, majd a Magyar Nemzet, az Új Magyarország a Pest Megyei Hírlap, a Napi Magyarország, a Kis Újság munkatársa, szerkesztője. Versei, riportjai, kritikái 1989 előtt az Utunk, Igaz Szó, Igazság, Dolgozó Nő, A Hét, Ifjúmunkás hasábjain jelentek meg. Első írását 1964-ben közölte az Utunk, a folyóirat 1979-es évkönyvében A szoba című egyfelvonásosa jelent meg, a budapesti Színház művészetelméleti folyóirat mellékletben közölte Eszter, avagy az üldözöttek bosszúja című drámáját (1989). 1990-ben elnyerte a Magyar Sajtóalapítvány egyéves ösztöndíját és megírta a Hadova, avagy a hazugság természetrajza című tanulmánykötetét. Újságírói és szépirodalmi munkásságát több díjjal tüntették ki.  Palatkai Tibor és Szőke Tamás írói álneveken is közölt, román nyelvből is fordított, pl. Mircea Sântimbreanu írásait. Versei más antológiákban is megjelentek: Arany és kék szavakkal (1995), Szavak kéke, aranya (2000), Minden idők csókja (2004). Életében utolsó kötete 2011-ben jelent meg Cora – esszéregény a szerelemről címmel.