A kút vize

Néhány éve egyik ismerősömmel Csíkszeredától Vásárhelyre jövet az út mentén meg-megálltunk és kutakat fényképeztünk. Anyagot gyűjtöttünk egyfajta kút-meditációhoz. Közben pedig elbeszélgettünk arról, milyen sokrétű jelképrendszere van a kutak formájának, alakjának, és, hogy milyen fontos az ember életében a kút, mint jelkép és valóság. 

Legyen szó kerekes kútról, gémes kútról, állatok itatására vagy az ember szomjának oltására használva: a kút vize életet ad, éltet. A csatornarendszerek és a vezetékes víz világában is mennyire létfontosságú a föld mélyéről feltörő éltető forrás, melynek tisztaságát óvnunk kell, védeni a szennyezéstől, a mérgezéstől. A kutakat időnként fertőtlenítjük, tisztítjuk, mélyítjük. A kutat minél többet használják, annál jobb, frissebb a vize, annál erőteljesebb a forrás. A kútásás is művészet. Megtalálni azt a talajszintet, azt az eret, amely megfelelő vízhozamot biztosít az egymást követő nemzedékeknek, ha kell több száz éven keresztül, amely nem apad el, s amelynek birtoklása biztonságtudatot, életmentést is jelenthet. A kút több mint „stratégiai vagyontárgy”. A kútért már harcoltak is szembenálló felek, mert nehezen jött rá az ember, hogy a kút közös. Mindenkié. Elidegeníthetetlen. Gondolhatunk arra is, milyen jelentőséggel bírtak-bírnak egy-egy településen a közkutak, ahová a falu apraja-nagyja vízért jár. Manapság már a térképeken is megjelölik, mert egy sivatagos területen pléldául fontosabb mint az országhatár.
Gyermekkoromban a mi udvarunkon sem volt kút. A szomszédba jártunk vízért, és nagyon kellett vigyáznunk, hogy a vödörből egy csepp ki ne loccsanjon. A kút vizét nem volt szabad pocsékolni, pazarolni, sőt még a kert földjére sem öntöttük. Azt csak inni, főzni használtuk, mert a kútvíz drága, szent dolog. A kútba nem dobunk szemetet, káros vagy mérgező anyagot, a kút vizével nem játszunk. Voltak közkutak is, ahol nem egyszer sorban álltunk vízért, de ez a sorbanállás az egymáshoz tartozást erősítette. Nem feszengtünk idegesen, nem hisztisztünk, hogy kedvezményesen hamarább jussunk vízhez, hanem beszélgettünk, örvendtünk a találkozásnak, segítettünk a másiknak, –idősebb a fiatalnak, felnőtt a gyereknek –, ha egyedül nem tudta felhúzni vagy kitölteni a vizet. Az erdei kutakat, vagy a kaszálók kútjait kiépítettük, keretbe raktuk vagy küpüvel védtük, ágakkal elbarikádoztuk, hogy az állatok ne tapossák el, ha szükség volt fakéregből csorgót alakítottunk ki, hogy a kút vize tiszta maradjon. A vízhordás egyszerre volt megtisztelpő feladat, játék és élmény.
(...)
Egy európai ember Afrikába utazott. Olyan nagy volt az aszály, hogy kiapadtak a kutak, nem volt víz. Lehetett tudni, hogy valamennyi víz van a mélyben, ezért kezdtek kutat ásni, de a törzs azt mondta föl kell adni, nincs értelme. Emberünk bíztatta őket, hogy ássanak tovább. Már mélyebbre ástak, mint az eredeti kút, de víz sehol. Sorban adták fel a kútásók. Az ember egyre bíztatta őket, hogy ne adják fel, ássanak még mélyebbre, de egyre többen elmentek. Egyszer csak elérték a vizet. Később megkérdezték ezt az embert, hogy mi volt a legnehezebb az egész folyamatban. Azt mondta, az, hogy amikor már volt víz, rávegye azokat, akik ottmaradtak, és végig kitartottak, hogy adjanak azoknak is a vízből, akik közben elmentek…