Írók a furcsa tartományból

Amióta a hajléktalanok, a romkocsmákban ábrándozó bölcsészek után a bevándorlók is fekete seggűek lettek a mai kormány számára, készítettünk egy összeállítást azokkal, akik áttelepültek Magyarországra. Hogy fehéren-feketén derüljön ki: mennyi mindennel gazdagították a magyar kultúrát azok, akik hazát váltottak vagy kerestek. Számomra Balla Zsófia beszélt a legszimpatikusabban és a legszókimondóbban arról, hogy mire számíthatott és mire számíthat ma egy „kulturális menekült”.

Most hosszan fogom idézni a csak részleteiben megjelent szöveget, mert nem mentes a tanulságoktól. „Nem is az az igazi kérdés, hogy ki honnan jött, hanem az, hogy a magyar társadalom mennyire tekinti a sajátjának ezeket az értékeket. Mert ez eléggé furcsán történik. Az ide érkezők egyedül a személyes barátaik szolidaritására számíthatnak. Persze írhatnak, festhetnek (esetleg, ritkán, munkahelyük is akad), de egy-két írótól, zeneszerzőtől eltekintve nem szívja fel igazán őket a kultúra. Nem válnak a kortárs magyar művészeti kánonlisták részeivé. Ha manapság a két világháború közötti irodalmat nagyjait sorolják, akkor csak a legritkább esetben fordul elő Áprily vagy Jékely neve (vagy az egyik legnagyobb költőnkké, Dsidáé), ők, külön és együtt, általában valamilyen külön erdélyi listán landolnak. Nálunk csak egy-két fejben létezik egységes magyar irodalom, mert Széchenyi minden erre vonatkozó belátásával és intelmével, vagy Szerb Antal egyetemes mércéivel szemben inkább a kirekesztő Németh László-i mélymagyar-hígmagyar szemlélet érvényesül. (Ezek szerint Petőfi szlovák, Kós Károly pedig német lett volna?) A magyar kultúra ma már rendkívül nehezen integrál és asszimilál. Majdnem mindenkit idegennek tekintenek, nyelvétől és kultúrájától függetlenül, aki nem a magyarországi közönség szeme láttára nőtt fel, vált valakivé. Magyar nyelvű, magyar kultúrájú alkotók is nehezen kerülhetnek be a belső vérkeringésbe, ha egyáltalán. A máshonnan érkezőknek legfeljebb az unokáikban adatik meg bizonyos megélhetéshez jutniuk, és az, hogy címkézés, külön lista nélkül a nemzet megbecsült tagjaiként tartsák számon őket.” Keserű szavak. S ha bárki is úgy vélné, hogy ez csak amolyan öncélú sirám, akkor gondoljon Bodor Ádám elcsaklizott Prima Primissima-díjára. Az viszont mindenképpen szívderítő, hogy az ezt szóvá tevő cikkemre mennyi egyetértő visszajelzést kaptam (de kapott ő maga is) Esterházytól Keresztúry Tiborig. Mind azt jelezték, hogy vele vannak, őt tekintik a díj valódi tulajdonosának. Ez a kiállás némiképp tehát ellentart Balla Zsófi szavainak. (E. P. bonmot-ján azóta is kuncogok: ha a legrosszabbat keresik, Bodor abban is jobb lett volna.) És talán az is, hogy a minap vehette át a Márai-díjat Tompa Andrea remek Trianon-regényéért, úgy, hogy két szervezet, a Szépírók Társasága és a Fiatal Magyar Írók Szövetsége is őt jelölte. Ez azért már vérkeringés a javából! Talán úgy igazak a fentiek, hogy jónak, jobbnak, netán a legjobbnak kell lennie az áttelepültnek ahhoz, hogy igazán befogadják. Hogy nekünk aztán végképp nem szabad alibiznünk, félrebeszélnünk, művészkednünk, különben örökre a két haza közt ragadunk, a Senkiföldjén. Vannak ott már jó páran, az elmozdulás halvány reménye nélkül. Pedig ők sem voltak rosszak. Sokféle magyarázatot hallottam már erről: nem biztos, hogy aki a homokozóban császár volt, az király lehet majd az egész óvodában is. És az is lehet, hogyha leválnak róla a kisebbségi lét láthatatlan abroncsai, ha elveszti az ottani múzsákat és felhajtó erőket, akkor itt kap majd újakat a frusztráción kívül. Zsófinak sok mindenben igaza van, mégis annak drukkolok, hogy a legvégén mégse legyen. Hogy egyszer majd legyen egy ilyen névsora is az összmagyar irodalomnak: Szilágyi Domokos, Székely János, Király László, Mózes Attila, Láng Zsolt, Vida Gábor és így tovább. És senki sem lepődne meg semmin. Csak az igazán jól értesültek tudnák, hogy ők nem a Dob utcából, hanem Erdélyből jöttek. Egy furcsa és hűvös tartományból.


www.maszol.ro