Mint a nap

‒ színházi világnapi kívánság ‒

A színházi fesztivál az ünneplés egyik formája ‒ a szó töve ugye az ünnep, „fes(z)t”. Örülünk a színház létezésének, és ezt előadások tobzódásában éljük ki. A csömörig akár. Néhány előadást persze rögtön el is feledünk. Mások viszont belénk égnek. Világítanak.

A legutóbbi fesztiválon, ahol jártam ‒ a kortárs magyar dráma fesztiválján ‒ két előadás égte ki magát számomra a magyarországi sokaságból. Egy szerbiai magyar előadás, a Neoplanta (Újvidéket jelent), és egy ukrajnai magyar előadás, a Zoltán újratemetve (a halott Zoltánt a magyar‒ukrán határon akarják átvinni). Mindkettő arról a helyről szól, ahol létrejöttek. Egy határon túli közösség életének minőségéről. 
Úgy szóltak hozzám, mintha hozzám szólnának: az erdélyi színházak helyett is. Merthogy az erdélyi színházak nem igazán szólnak hozzám. Nem kezdenek velem semmit. 
Az erdélyi színház szórakoztatni akar vagy elgondolkodtatni. Formát épít és bont. Pénztelenséggel küzd. De nem tudja, ki a közönsége. Akárkinek ugyanazt játszaná.
Mondják, nyolcvankilenc előtt másként volt. Összefogta az embereket a közös gond. Most nincs közös gond?!
Köszönöm a vásárhelyi 20/20-nak, hogy beszélt az erdélyiekről. Köszönöm a vásárhelyi Double Bind-nak. A várótermes Mit csináltál három évig?-nek. A Bányavirág meg a Bányavakság stábjának. Régről, a Honvédnek a Bozgorokért. Meg a Szíkölökért.  Köszönöm a szerbiai meg az ukrajnai színházcsinálóknak, hogy utat mutatnak. A debreceni Deszka fesztiválnak, hogy az üzenetet közvetítette. Köszönöm azoknak az erdélyi színházaknak, akiket kifelejtettem. Legfőképpen pedig azoknak, akik ezentúl minden évadban játszanak egy előadást a mi, mai valóságunkról...
A világnap és mindennemű ünnep arra való, hogy  összpontosítsunk: az ünnepeltre. Arra, hogy miért jó nekünk az ő létezése. Hogyan jó.
Nekem ez volna jó: ha színházaink tudomást vennének a felnőtt, felelős erdélyi emberek közösségéről. És szólnának hozzánk, kérdeznének tőlünk. Mondanának nekünk valamit.
Itt vagyunk, ragyogunk.