Tavaszi tekintetek

Ma reggel sétálok a Gesztenyék és Hársak csendes utcájában, teli tüdővel szívom a reggeli hűvös levegőt – kilégzéskor még jól látszik a leheletem is – még messze van a nyár...
Lépegetek csendben, hallgatom a madarak csicsergését, a rügyek halk, titokzatos mocorgását, magamban mulatok az úttestet közel fénysebességgel átszelő macskák lobogó farkán (rengeteg fél- vagy negyed-angóramacska lakik itt, amelyek rettenetes sznobériával képesek lenézni a mindennapi Reggelek munkábajáróit, felkapaszkodva egy-egy magas kapuoszlopra).

Az idillbe néha bele-belevijjog egy-egy eltévedt sirály is, de a csendet valójában ez sem töri meg.
Hirtelen azonban úgy érzem, mintha figyelnének... Mintha a borostyánnal befutott, drótozott kovácsoltvas kerítések résein kíváncsian fürkésző tekintetek pásztáznák az utat – utánam kutatva. Nem vagyok paranoiás, de itt is, ott is a kerítések mögül kivillanó arcrészleteket, ruhadarabokat azonosítok – és mikor már a tízedik ilyen észlelésnél vagyok, hát bizony kezdek körülnézni a Hajnali Úton (ahol, mint majdnem mindig, most is egyedül baktattam a Város Szíve felé).
És egész egyszerűen nem tudtam értelmezni azt, ami eljutott a tudatomhoz: majdnem minden kerítés mögül leskelődött valaki...
– Mi van? – gondoltam, – átment a Város valami Faluba, amíg én az Álmok Birodalmába helyeztem át létezésem?
Mert ott szoktak hajnaltájt ki-kinézni az emberek a kerítések mögül, mozgást észlelvén az Úton.
Városon az emberek tévét néznek, nem másokat... S főleg nem kerítések mögül, s nem hajnalok hajnalán, a Tavaszi Hidegek Vége felé...
Biztos, ami biztos, én kióvatoskodtam az Út közepére, és a fehér csíkon egyensúlyozva igyekeztem egyforma távolságot tartani a kétoldali kerítésektől... Arra gondoltam, hogy akik képesek arra, hogy pirkadatkor leskelődjenek, hát ki tudja, még mit tudnának művelni vélem, gyanútlan Reggeli Járókelővel...
Nem vagyok gyáva – sőt: engem, a mindenkori Hatalmat megvetéssel és szarkazmussal kezelő székely fiút nemegyszer neveztek vakmerőnek is – , de elbátortalanított az, hogy MINDEN egyes kerítés mögött felfedeztem egy-egy figyelő, kémlelő, kutakodó tekintetet – helyenként némi belérejtett, énbennem ijedtséget indukáló gonoszsággal is...
Nem akartam beismerni magamnak, de gyorsult a légzésem, gyorsult a szívverésem, de a lábam is. Tettem néhány sietős lépést, amikor hirtelen bevillant a Rejtély által indukált félelemtől elhomályosult elmémbe az, hogy a legtöbb, fenyegetőnek tűnő tekintet ALIG TÉRDMAGASSÁGBÓL sugárzik felém...
Mik lehetnek ezek a Térdmagasságú Gonoszságok? Mert hogy nem Kik, az bizonyosnak tűnt számomra, a hallgatag Reggelen, az Út közepén állva. A Jók még alszanak ilyenkor, az Igazak nem nézik a Másikat ilyen kíméletlen kíváncsisággal, és az Őszinték kiállnak az Útra, elibéd, és úgy néznek meg Téged... De ez, ez... Ijesztő volt. Nem tudtam, hová tegyem a Reggeli Látottságom, nem tudtam, merre mozduljak, hogy kikerüljek a Gyilkos Tekintetek kereszttüzéből...
És, hogy még nagyobb zavart keltesen, egy-egy kivillanó ruhadarabból egyértelműen kiderült, hogy nem fekvő, de nem is guggoló emberek lestek rám a sűrűsödő borostyánlevelek közül, és mivel hogy még túl hideg és túl korán volt ahhoz, hogy az óvodásokra gyanakodjak, hát, kizárásos alapon csak egyetlenegy megoldás maradt: a Tavasz érkeztével előbújtak téli rejtekeikből a KERTITÖRPÉK, és szigorú, kegyetlen tekintetükkel birtokba vették a Teret, melynek őrzésére kirendeltettek.