Print this page

Száz éve született Cseres Tibor

Cseres Tibor műveit ma már jobbára csak az az olvasó veszi a kezébe, akit különösen érdekel az erdélyi értelmiségi sors, a magyar történelem és bizonyos múltbeli események irodalmi feldolgozásai.  Születésének centenáriumán illendő azért emlékeztetni: kiváló, jelentős magyar írót adott személyében kultúránknak a Székelyföld.

1915. április elsején született Gyergyóremetén Portik Cseres Tiborként, de fiatalkori verseit Pálos Tibor néven adta ki, ami aztán félreértésre is alkalmat adott, mert bizonyos források ezt tüntetik fele eredeti neveként.  Édesapja császári testőr volt a bécsi udvarnál, édesanyja nagyon korán meghalt. Elemi iskoláit a szülőfaluban végezte, a középiskolát Marosvásárhelyen és Budapesten. A sikeres érettségi vizsga után érdeklődésének megfelelően több egyetem hallgatója volt, tanult a jogi-, az állatorvosi-  és a bölcsészkaron. Végül filológusi diplomát a kolozsvári egyetemen szerzett. Itt ismerkedett meg Asztalos Istvánnal, Jékely Zoltánnal, Kiss Jenővel, Szabédi Lászlóval, Bözödi Györggyel.
Pályája elején inkább a versírás foglalkoztatta, és végigkísérte egész életét, miközben aztán egyre sikeresebben ment neki a prózaírás. De újságíróként, dokumentaristaként, riporterként is számon tartják. 1936 és 1938 között a Békés megyei Közlönynél dolgozott. Verseskötetei jelennek meg előbb, majd novellái, már a háború után. Ezeknek világa a falusi létmód, ezen belül is egy-egy sorsot, életet jelenítenek meg. Naturalista írásoknak lehet nevezni őket, a mélyükben azonban ott vonul végig egy allegorikus-szimbolikus jelentés. 1943-ban a kolozsvári Termés őszi és téli köteteiben ő is publikált.
1945 után Magyarországon él és dolgozik. Az irodalomtörténet szerint 1955-ig munkássága mélyponton van, próbál illeszkedni a kor „munkás-paraszt” diktatúrájának irodalom- és kultúrpolitikájához, novellákat, színjátékokat, riportokat ír. Megjelenik első háborús tematikájú regénye, majd az 1956-os Here-báróban a koalíciós idők társadalmát törekszik megrajzolni, a főszereplőben sikerül egyedit alkotnia.
A hatvanas évektől írói pályáján új korszak kezdődik, komoly sikereket könyvelhet el. 1964-ben a Hideg napok c. kisregényében a téma meglepő újdonságról árulkodik: Magyarország a második világháborúban, az újvidéki lakosság elleni 1942-es atrocitásokra fókuszálva. Magánügy és közügy fonódik össze a gyakorlatilag négy monológ egymásra vetítéséből álló drámában. A regényt megfilmesítették, forgatókönyvét a szerző maga írta, a filmváltozat is nagy sikernek örvendett. A négy főszereplő átlagember, aki azonban ki van szolgáltatva a mások teremtette körülményeknek, így erkölcsileg is a fölöttük álló hatalomhoz igazodnak. Ezért nem okoz bennük a sok kegyetlenség morális válságot. Cseres művét angol, francia, horvát, lengyel, német, orosz, román és szerb nyelvre is lefordították. 
A Játékosok és szeretők című regény 1970-ben jelent meg, ez a mű a legnagyobb vállalkozásai közül való. Szerkezete különös, bár a központi figura a főszereplő, mégis az őt körülvevő alakok lettek a fontosak.
A hetvenes évek közepén megjelent Parázna szobrok című „kelet-közép-európai” regényében újból nehéz vállalkozásba kezdett, hiszen a közelmúlt eseményeit, a háborút elevenítette fel. Felépítésével és bonyolult értékrendszerével újból kiemelkedőt alkotott. Kulcsár Szabó Ernő szerint módszere a bemutató megjelenítés.
Erdélyi témájú műve még a Vízaknai csaták, a Foksányi szoros. Az előbbi regényéről ő maga nyilatkozta az 1988-as kiadás borítólapján: „Erdély kilencven esztendejét idézi fel egy kilencven évet megélő ember élettükrében. Erdély égő sebhely mind a magyar, mind a román nemzet testén, bár a fájdalmas lüktetésből ma nagyobb rész jut a magyar néptestnek.”
1986 és 1989 között a Magyar Írószövetség elnöke volt. Kiállt és hangot emelt a magyar írók mellett, egy olyan korban, amikor gyakoriak voltak a letartóztatások, elhallgattatások és letiltások, szilenciumra ítéltek minden olyan értelmiségit, aki a rendszer ellen véleményt nyilvánított. Nagyon sok díjjal tüntették ki élete folyamán, ezek közül a legfontosabbak a József Attila-díj, Kossuth-díj, Kortárs-díj, A Magyar Művészetért Alapítvány díj. 1993. május 24-én halt meg Budapesten, bár egyes források szerint 23-án...
*
Bertha Bulcsu 1971-ben felkereste az írót visegrádi nyári rezidenciáján, ekkor született riportjából idézünk egy részletet:
„– Mondj valamit Gyergyóremetéről, a gyerekkorodról… Mit csináltak ott a szüleid? Miből éltetek?Cseres hátrahajtja a fejét, gondolkodik. Sokára szólal meg:
– Az én apám favágó volt… A moldvai havasokban vágták a fát. De nem szerette azt az életet, a mostoha tisztálkodási és étkezési körülményeket. Aztán behívták katonának. Három év alatt szakaszvezető lett. A katonaságnál írni és olvasni is megtanult. Amikor leszerelt, látott valahol egy hirdetményt, hogy testőrnek lehet jelentkezni. A saját költségén Bécsbe utazott. Apám százkilencvenkét centiméter magas volt, s a súlya egy mázsa. Felvették. Mindez a születésem előtt történt. Apám osztálykörülményei megváltoztak. A testőrségnél őrmesterségig vitte. – Visszament a falujába házasodni. Az egyik gazdálkodó lányát vette el feleségül. Hol Gyergyóban, hol Budapesten, hol pedig Bécsben laktunk… Gyergyóban többnyire minden család adott valakit a szellemi életnek. Legtöbben papok lettek, ferences páterek… Amikor Ferenc József 1916-ban meghalt, valamilyen változás történt a testőrségnél. Apám 1917-ben elment csendőrnek Erdélybe, hogy közelebb legyen a falujához. A második román betöréskor aztán beállt a székely hadosztályba. Román fogságba esett. Brassóba, a fellegvárba vitték, ahová Veres Pétert is. Onnan aztán munka közben megszökött, és átjött Magyarországra. Itt kertészeti munkás lett belőle.
– Köt még valami a szülőföldedhez?
– Sokat jártam és éltem Gyergyóban. Kezdetben évekig. És később is vissza-visszatértem. És otthon állandóan azt hallottam, hogy Erdélyben mi van, mi volt régen. Összes rokonaim ott élnek. Unokatestvéreim… Apámnak is, anyámnak is öt testvére volt. Gyergyóremete lakossága ma is annyi, mint 1900-ban volt. Akkor is, ma is nyolcezer fő. A szaporulat mindig elvándorolt. 1965-ben jártam ott utoljára.
– Van olyan szó, íz, illat, ami nosztalgiát kelt benned, és felidézi a szülőföldedet?
– Gyergyóbéli olyan íz- és tájkomple11xumom van, ami együtt tartalmazza a friss méznek ízét és szagát, az árpakenyér ízét és a Maros áradó színét, amint belefolyik a borvíz. És mindez illatban. Ennek férfiasabb változata a juhfaggyú szaga és a sült juhhús íze. Ez úgy is előjön, hogy az egyik nagybátyám hentes volt. Az ő bőréből mindig juhfaggyúszagot éreztem. Annyira beléje ivódott, hogy ő maga is egy nagy juh volt, persze kos. Azt mondták róla, hogy egy éjszaka tizenkét numerára is képes volt.
– Mi hát a szülőföld? A táj, a nyelv, az emberek vagy a házak formája?
– Minden… Székelyföld és Gyergyó… Mindez annyira a szüleimen keresztül szűrődött meg, hogy… 1922-ben mi is átjöttünk anyámmal Magyarországra. Apám jó helyet kaphatott volna Dunántúlon, de anyám minél közelebb akart maradni Gyergyóhoz… Fizikailag akart közel lenni… És az esztena, az is a szülőföld…
– Ez földrajzi név?
– Nem… Az esztena az a hely, ahol a juhlegelő s a pásztor szállása is van. Kijártam az esztenára. A boronaházban töltöttem az éjszakát. Átfújt a házon a szél, bent belső füstök, a rengeteg sajt és a juhbőrök szaga…
– Miből éltek ott az emberek?
– A falu határában kevés szántóföld volt. 12Az erdő jelentette a legnagyobb jövedelmi forrást. Szekereztek, borvízzel kereskedtek, pásztorélet folyt és kevés földművelés.
– Ha nem itt élnél, akkor hol tudnál még élni a földön?
– Nekem az utóbbi harminc évben több lehetőségem volt arra, hogy hazát válasszak. Maradhattam volna Romániában, jöhettem ide, mehettem volna máshová is. Azért választottam ezt, mert itt ér a legkevesebb megaláztatás. És ez a táj itt Visegrádnál valamiképpen megismétli a gyergyói tájat. Mögöttem hegy van, előttem víz, közben kis síkság. Bennem ez a tájkombináció gyerekkori maradvány. Hegy és víz nélkül nem lehet élni. Eleinte a Balaton mellett akartam valamit venni, de a Balaton nem folyik. Azért az is szép…
– Mi az, ami emberi, írói arculatodat meghatározta? A gyergyói táj, származásod, neveltetésed, eszményeid?
– Biztosan meghatározza az embert a sorsa, eredete, de én mindig arra törekedtem, hogy ezek ellenére írjak és dolgozzak. Tulajdonképpen a sorsunk és a körülményeink a rosszra, a semmire predesztinálnak bennünket, ennek ellenére próbálunk valamit csinálni. Maga a tanulás ma nem nehézség… Ha egy kevés dunsztja van valakinek, az már eléri a legközelebbi kisvárost. 13A mi időnkben ez egészen másként volt. Hogy én elkezdhessem a gimnáziumot, apámnak abba kellett hagyni a falusi munkát. Végül magamra hagyott Pesten, tizennégy éves koromban. Annak idején arra predesztinálta az embert a sors, hogy ne legyen semmi. Akkor és most a sors mást jelentett. Tizenhat-tizennyolc félévet hallgattam a jogon, állatorvosin, a bölcsészkaron, míg végül a közgazdaságit elvégeztem Kolozsváron. Nézd, én okleveles molnársegéd vagyok. Vasöntő is voltam másfél évig.”
*
Gergely Ferenc ekképpen összegezte Cseres Tibornak életét és munkásságát a rendszerváltás körüli évekre vonatkozóan: „A Hideg napok megjelenésétől fogva, az évek múltán egyre gyakrabban faggatták az írót életéről, munkásságáról, alkotói módszeréről, a magyar irodalom, főként a széppróza helyzetéről, magánéletéről, terveiről s az utolsó években életművéről, hitéről. 1971-ben Bertha Bulcsú készített vele interjút Visegrád-Szentgyörgypusztán. Ő tette fel a kérdést: »Gondoltál-e már arra, hogy meddig élsz? – Igen. Valószínűleg nem élek sokkal tovább, mint ameddig az apám és nagyapám élt. Minden családban vannak energiahasonlóságok. Én körülbelül hetven-hetvenkét évig élhetek. Szerencsével meghosszabbíthatom, ha pechem van, előbb meghalok.« Talán 1989 végén – az Írószövetség elnökségének terhétől megkönnyebbülten, érzékelve a történelem alakulását, benne sajátját – módosította volna egykor tett vallomását: »Nem vagyok a katasztrófaelméletek híve. Az élet nagy fordulatai a csendes napokban esnek meg. Azt hiszem, nevetséges lenne, ha életünk nagy fordulatai egybeesnének a történelem nagy fordulataival.« Pedig ez történt. A világ elképesztően nagyot fordult, de ő csak tovább ültette fáit, kedvenc diófáit a kertben, hogy »nőljön a függöny«. Függöny, a természet fürge ujjai nyomán, függöny, amelynek védelmében törleszteni lehet az önmaga kiállította számlát, ahol háborítatlanul lehet utazni – leeresztett szemhéjak mögött  – Gyergyóremetére, a Maros partjáról az ismeretlenbe. És dolgozott szüntelen. A Foksányi szoros című művének megjelenésekor nyilatkozta írói terveiről 1985-ben: »Következő műveim a huszadik század első felének válságos évtizedeiben keresnek járható utat alakjaim (hőseim) számára.« Két fontos mű meg is született ezek közül. A családi ihletésű Őseink kertje, Erdély és a nagy tartozás, amit végül is magára kellett vállalnia, a dokumentumok erejével megrendítő és visszahőköltető Vérbosszú Bácskában című alkotás, amely méltán keltett minden addiginál nagyobb sajtóvisszhangot. Az Őseink kertje, Erdély volt az egyetlen műve, amelyet a rádió sorozat formájában sugárzott, kétszer is. De maradék – inkább megújításra, mintsem túlzott igénybevételre alkalmas – erejét számos elháríthatatlan, részben talán önnyugtatás címén vállalt feladatra pazarolta. A megsokszorozódott írószervezetek közül kettőben, a Magyar Írószövetségben és a közreműködésével alakult Magyar Írókamarában tisztségviselő, utóbbiban elnök. A Móricz Zsigmond halálának 50. évfordulóját előkészítő, gyarapodó működési körű Társaság élén áll. Időszerű témák vitájának szervezésében érdekelt. Ilyen volt a »Történelmünk jelen pillanata«, amelynek bevezetőjét Göncz Árpád tartotta. Százfelé hívták. 1990 februárjában Németh Miklós miniszterelnök felkérte, vegyen részt a Kossuth-és Széchenyi-díj Bizottság, valamint a Bizottság mellett működő Irodalmi Albizottság munkájában. Segítette a Tokaji Írótábort. A Magyar PEN tiszteletbeli tagjává választotta. Elnöke volt a Füst Milán prózaírói jutalom kuratóriumának. A miskolciak meghívták, legyen az alakuló Holnap Lap- és Könyvkiadó Alapítvány első embere, de a Holland–Magyar Kulturális Egyesületnek (HOMKE) is elnöke. A pártpolitika is megkörnyékezte. Tapogatóztak nála, elvállalná-e a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöki tisztét. Kérték: legyen tanácsadója a Magyar Néppártnak, tiszteleti tagja a MSZBT-ből átalakult Orosz–Magyar Baráti Társaságnak, szólaljon fel a nemzeti ügyet szolgálni kívánó szervezetek gyűlésein. Így lett fővédnöke pl. a Hunyadi Szövetség 1992. április 26-án tartott jótékonysági gálaestjének. Rendezvényeken szerepelt: a lengyel Marcin Král eszmetörténész professzor Három haza –gondolatok a 'helyi', a 'nemzeti' és az 'európai' fogalmáról című előadásán a Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központban, 1992. augusztus 17-18-án a Magyar Írók I. Világtalálkozóján, Keszthelyen. Az Írószövetség 1992. novemberi közgyűlésén ismét a választmány tagjai közé emelték. A Szövetségen belül alakuló »Az Erdélyi Szépmíves Céh írói« baráti körnek szervezői így invitálják soraikba: »Nélküled el sem tudjuk képzelni az egészet.« A könyvnapi meghívásokat, új műveivel kapcsolatos eszmecseréket már fölösleges is említenünk, pedig a Vérbosszú Bácskában értelmezése ugyancsak próbára tette idegeit. Ezzel együtt minden tekintélyét latba vetve segítette a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia megalakítását, működésének elindítását, a Kortárs és a Magyar Napló erősítését, a Lyukasóra 1992. október 1-ei útra bocsátását. Írásaival elsősorban ezeket a folyóiratokat segítette, de szívéhez közel állt az Európai Utas is. Ha még maradt ideje javítgatott a Kossuth-drámán, figyelmezve a kért és kapott dramaturgiai tanácsokra, egyengette útját egy várhatóan színpadra állítható Vízaknai csaták című műnek. Komoly esély mutatkozott a Parázna szobrok, a Vízaknai csaták külföldi, főleg nyugati országokban történő kiadására. Rendezgette kötetben még nem publikált, igen szép számú versét, és dolgozott két új könyvén. A Kentaurok és kentaurnők című kötetének értelmező vitájában már nem vehetett részt. Hogyan is válaszolt Eszéki Erzsébet kérdésére: Megérte-e az íróság? »A holnapot illetően derülátó vagyok, válaszom igenlő [...] A többi az utókorra tartozik.« 1993. április 1-jén, Cseres Tibor 78. születésnapján örvendezők nem látták a szürkén kavargó viharfelhők közeledtét. Meghívó érkezett kezeihez a június közepére, esetleg végére tervezett 60 éves érettségi találkozóra. De a Nagy Igazgató másként döntött, a nemzeti lelkiismeret őrállóját május 23-án magához szólította.”
*
Végül álljon itt egy bibliografikus – vélhetően hiányos – összegzése a száz esztendeje született Cseres Tibor életművének: Tájkép, elöl guggolva én, v. [Pálos Tibor néven], Békéscsaba, 1937; Zöld levél árnyéka, v., 1942; Földet íratok, elb., Békéscsaba, 1945; Ének a termelőszövetkezetekről, v., 1950; Tűz Hódréten, r., 1950; Tél és nyár, elb., 1952; Embernek próbája, avagy kocsivásár, elb., 1953; Nádudvari emberek, riportok, 1953; Magyar írók Bulgáriában, útinapló [Szeberényi Lehellel és Vészi Endrével], 1953; Térdig érő tenger, r., 1954; Zsebek és emberek, színmű, bemutató: Néphadsereg Színháza, 1954; Fergeteg fia, elb., 1955 {1954*ÚMIL}; Fiúnézőben, színmű, 1956; Here-báró, r., 1956; Különféle szerelmek, elb., 1957 {Különböző szerelmek*}; Az utolsó bűbájos meg a tanítványa, r., 1959; Várakozó özvegyek, elb., 1960; Pesti háztetők, r., 1961; Búcsú nélkül, r. és elb., 1964; Fenn az égen száll egy sas, r., 1964; Hideg napok, kisr.-ek, 1964; Hideg napok, d., 1966; Fekete rózsa, r., 1966; Ember fia és farkasa, r., elb., 1967; Bizonytalan század, r., 1968; Játékosok és szeretők, r., 1970; Hol a kódex?, tan., cikkek, karcolatok, 1971; Itt a földön is, elb., 1973; Siratóének, kisr. és elb., 1975; Elveszített és megőrzött képek, vál. írások, 1978; Parázna szobrok, ikerr., Pozsony-Bp., 1978 [Bp., 1979]; Én, Kossuth Lajos. Levelek Turinból, életr.-i r., 1981; Here-báró, kisr., 1982; Igazolatlanul jelen, tan., publ., emlékezések, 1985; Pesti háztetők, r., 1985; Foksányi szoros, dok.r., 1985; Perbeszédek és párbeszédek, vitairatok, interjúk, 1986; Vízaknai csaták, r., 1988; Őseink kertje, Erdély, r., 1990; Vérbosszú Bácskában, r., 1991; Kentaurok és kentaurnők. Tragikoszatíra, r., 1993; Felhők fölött száll a sas, elb., esszék, 1993.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány