Tavaszi csendes utca

Ma reggel ballagok a rügybontogató Tavaszi Utcában, lábam alatt csak az Ősz által elhullajtott gesztenyelevelek roppannak halkan – halkabban, mint a Tavasz melegének déli szellők formájában való érkezése – és hallgatom a csendbe lassan betolakodó Nagyváros lépésenként erősödő zúgását.
Üres az Út, vakáció van, sem gyerek, sem apa, sem anya beszéde, sem óvodába, skólába, munkába igyekvő autó mély dübörgése nem töri meg a keskeny, hosszú utca csendjét.

Nem nyikordul kapuzár, kapusarok. A távoli zajokba csak a kerítésekről leugró kóbor macskák puha talpainak tompa puffanásai, és az ágyásokban mocorgó palánták, fák kérgét feszegető rügyecskék halk neszei vegyülnek.
Egyedül az én cipőm talpának aszfaltcsattogása idegen ebben a Hajnali Hallgatásban.
Hirtelen azonban az Út túlsó végén, a reggeli pára homályából előbukkan egy Ember. Lassan lépdel, akárcsak én. Mivel Kelet felé megy, a hajnali ködön át is látom, hogy nem egyenletesen lépdel – valami furcsát észlelek a távolból a járásában. Mintha félszeg lenne, és mereven mozdítaná a jobb vállát...
– Biztos beteg, vagy csak fáradt – gondolom, és már újra csak a macskák kerítések sötétjében parázsló szemeit figyeltem.
És az Ember egyre közelebb jön, és immár nem csak a körvonalait észlelem, hanem az azokat „kitöltő” embert is. Látom, hogy alacsony férfi, hogy kopott farmerkabátban van, kopott farmernadrágban, hajadonfőtt – azért még van valami hűvössége a korai Tavasz reggeleinek – és még mindig nem tudtam megfejteni aszimmetrikus mozgásának titkát.
Olyan ez az Ember, mintha oldalra és előre egyszerre lépne, és egyik karja lendül, a másik meg... mintha nem is mozdulna...
Ám azonban, mielőtt megsajnálnám, egy, a Napot árnyékoló kósza felleget félrelibbentett odafent a Tavaszi Szél, és a hirtelen támadt erős fényességben látom, hogy a velem szembejövő férfi „napóleoni pózban” lépdel az Utca közepén, tehát jobb keze a kabátjába van rejtve – és világossá válik számomra, hogy emiatt tűnt aszimmetrikusnak a tartása.
És egyre csak jön velem szembe, oldalozó, de ritmikusan méltóságteljes léptekkel. Ha csákót viselne, a vakító, körvonalakat elmosó fényességben akár valódi Napóleonnak is tűnhetne.
És az Út közepén jön, velem szembe. Haladunk egymás felé, kimért, pontos, katonai léptekkel – én távolodok a Naptól, őt meg egyre jobban körbefonja a kelő Nap fényessége.
Az én orcám árnyékban van, ő meg csak lépdel és mosolyog a Napra.
Majd hirtelen megáll. Csak úgy, az Út kellős közepén, tőlem vagy öt lépésnyire.
Nem értem, mi történik, de látom, hogy mozdul a kabátja alá rejtett keze.
Valamit mintha ki akarna venni kabátja belső zsebéből... 
– Vajon mi lehet az, ami ily gyönyörű reggelen Napóleon utánzására készteti az Útonjárókat, és melynek hordozása reggelek reggelén mosolyt kelt az ő viselőjében? – kérdem magamtól.
És hirtelen erőt vesz rajtam a kíváncsiság, és végtelenre lassítom lépteim, szinte megállok, szemben az öreggel, kivárandó, hogy vajon mit vesz elő belső zsebéből, mi az a Valami, amin, végighaladva az Utcán, rajta tartotta a kezét. Mi lehet az a valami, aminek érintése oly felhőtlen mosolyt csalt az amúgy szemmel láthatóan fáradt és törődött ember orcájára, mint amilyen a derülő tavaszi égbolt?
Még egyet mozdul a keze – ő áll az Út közepén, én meg vagy négy lépésnyire lehetek tőle. Ő mosolyog, rólam meg egész biztosan csak úgy süt a kíváncsiság...
Majd lassú, ünnepélyes mozdulattal előhúz kabátja alól egy aprócska termoszt, szinte áhítatosan lecsavarja tetejét, és nagyot kortyol belőle. 
A Kis Utcát meg betölti valami csodálatosan gazdag kávéillat, amely besurran a még álmos rügyek közé, és ébredésre ösztökéli őket. 

– Hát igen – nyugtázom magamban, hátratekintve az Utcára, amelynek keleti végében már diadalmasan ragyogott a Tél hidegét végleg legyőző Nap lángkoronája – a Tavasz Napóleonja remek ízléssel választotta ki a Város legszebb kávézóját...