Print this page

Magunkat a szomszédba

Őszintén szólva: én se szeretném magamat a szomszédban látni.
Jó, nem vagyok bőrfejű, cigány vagy homoszexuális, de ezekben a románokban is dolgozik ám a sunyiság.
Belénk van ütve, mint az alvázszám. Mert ugye, a vérem román, de közben magyarul beszélek. Látszólag beolvadok, oszt mégse.

És ne takarózzak Trianonnal, meg a történelemmel, mert azt már senki sem veszi be. Azon csak az igazi magyarok kesereghetnek. Alvó sejt vagyok, ahogy a tévé mondja a terrorista filmekben.
Egy kínairól, arabról vagy négerről legalább lehet tudni, hogy kínai, arab vagy néger. Az legalább nem kamuzik, nem lapul. Ami sötét, az sötét is marad. Így aztán egyből, nekifutásból lehet gyűlölni, nem kell előtte hosszabban nyomozni, kipuhatolni. hogy végül is hol született: Bukarestben vagy Sepsiszentgyörgyön. Nem kell figyelni a szavak közé lopózott akcentusra, árulkodó jelekre, hogy muroknak mondja a sárgarépát, és azt hiszi, a tészta csak dobostorta lehet.
Mert ezek az erdélyi románok nagyon megtévesztők tudnak ám lenni. Már olyat is látni, aki tisztára hazafinak maszkírozza magát, megkönnyezi az esti Budapestet, Viktornak drukkol üvöltve, és gyűlöli a zsidókat meg a komcsikat. Azt hiszi, hogy így befogadják. Megszeretik. Hogy a végén majd odaköltözhet bárki mellé. Egy magyar seggébe, a hátsó kertbe. Mert már majdnem olyan, mint az anyaországiak, az igaziak, a valódiak, de aztán a végén úgyis elválik a szar a májtól.
Mert az ilyen csak bomlaszt. Nem is tud mást. Hajtja a román vére. Titokban biztos, hogy lop. Ha mástól nem, akkor magától. Hogy benne maradjon a gyakorlatban. Kizsebeli magát, hogy nyugodt legyen a lelke. Már ha van, persze. Az ilyenek szívében mind egy törpegyurcsány muzsikál.
Az igazi magyar szerencsére éber.
Egy év alatt is jobban gyűlöl mindenkit. Na jó, nem utálja, nem undorodik nyíltan, mert az lehet, hogy nem túl piszí, Európa felhúzná az érzékeny kis orrocskáját, ha megtudná, de nem bízik meg csak úgy akárkiben. Főleg abban nem, aki nem ő maga. Aki nem kiköpött mása. Aki nem úgy hörög, ha kell. Nem adná kölcsön a macskáját, és a lányát is tiltaná. Tavaly még csak 30 százalékon állt a mutató az erdélyi magyar bevándorlókkal szemben, idén viszont hét százalékkal nőtt, menjen csak mindenki oda, ahová való. Magyarország: én vagyok.
Én, én, én.
És hogy mikor lesz ebből: mi? Zavaros, ellenőrizhetetlen, mégis annyira vágyott közösség? Talán amikor majd magyar foci a vébén. Budapesten rendezett olimpia. Vagy újabb magyar űrhajós, fönt a Marson. Amikor nem a mindenkori miniszterelnök és a valóságsó lesz a legfőbb beszédtéma. Amikor az olvasás nem luxusnak számít, nem menekülésnek, és nem hűségnyilatkozatnak ideológiák és pártok mellett. „Olvasó, tilos ostobának lenned.” (E. P.)
Amikor felébredünk ebből a zavaros álomból, ami most egyáltalán nem tűnik álomnak. Vagy amikor a mostani valóság válik rossz álommá, tovább már nem szendereghető ködképpé.
De biztos, hogy nem a mi életünkben. És akkor még derűlátó is voltam.


www.maszol.ro

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány