A felsepert Reggel

Ma reggel korán ébredt a Város. Én is, így hamar beértem a Nagy Útkereszteződéshez, amelynél találkát adnak egymásnak a Bőgő Motorú Gépszörnyetegek a Tilosban Átkelő, Sietős Gyalogosokkal.

Az Útkereszteződés mellett van egy apró parkocska is. A három padocska és a tenyérnyi gyepszőnyeg közötti nadrágszíjnyi aszfaltcsíkon (állítólag járműmentes övezet ez, csakhogy motorkerékpártól elkezdve az öttonnás terepjárókig mindenki itt parkol) egy városi köztisztasági alkalmazott sepreget mechanikus, lassú mozdulatokkal. A parkocska keskeny, de hosszú, így jó néhány lépésig együtt haladok a sepregetővel. És látom, hogy félelmetes óvatossággal választja ki a seprűje hegyével a lehullott virágszirmok közül a szivarcsikkeket. A csikkek balra, a szirmok jobbra szállnak, innen pállott bűz, onnan meg finom illatok kavarognak a benzingőzzel szennyezett levegőbe.
Csinos két halom gyűlik össze a végén – nagyjából ugyanannyi szivarvéget dobáltak szét az emberek, mint amennyi szépségről mondtak le a fácskák az éjszaka.
A kora reggel már fáradt munkás láthatólag elégedett a teljesítményével – arca kisimul, elmosolyodik, és pillanatra rátámaszkodik a hosszú seprűnyélre. Majd hirtelen összevonja szemöldökét, gyors, gépies mozdulattal összesepri a két halmocskát, és beledobja a kukába.
Majd elkapja a pillantásom, és cinkosan rám mosolyog. Rájött, hogy megértettem: ő, ebben a közegben, a Szépségnek, a Jóságnak csak ennyi időre tud önálló létezést biztosítani. De ezt megteszi – minden halott virágszirommal behintett reggelen!