Zöld zuhanás a reggelbe

Ma reggel olyan csend volt a Kis Utcában, hogy hallani lehetett az aszfalton felhevült levegő hullámzását, a lehulló levelek halálsóhaját, a kapuoszlopon ülő galamb tollászkodás közben a szárnyáról kiszakadt pihéjének földre érkezését, de az utcában járőröző korcs angóramacskák bolyhos farkának a járdaszegélyhez való súrlódását is.

Olyan volt ez a csend, hogy már-már nyomasztott, olyan volt, hogy már-már attól kezdtem félni: kiköltözött a Város önmagából, és itt maradtam egyedül, bezárva a Kis Utcába, a némán silbakoló Kertitörpék birodalmába...
Lépegettem tehát, óvatosan kerülgetve a lehullott ágacskákat, nehogy azok roppanásával törjem szét ezt a reggeli csodát, és nem csak a fülemmel, de egész testemmel arra összpontosítottam, hogy minél intenzívebben tudjam befogadni a Csöndet.
Ám hirtelen, olyan gyorsan, hogy a szemem sem tudott reagálni rá, szétnyílt előttem egy fa koronája, és kizuhant belőle, közvetlenül elém, egy súlyos test. Földet érésekor mennydörgésszerű roppanás zúzta szét a Kis Útra költözött végtelen csöndet – olyant reccsent egy hatalmas faág, amit magával rántott, mintha ágyút sütöttek volna el a közelben, és utána hosszan kitartó, hangos, fémes kongás terítette be a lehullott szirmokat. 
Hirtelen megállt az amúgy is visszafojtott lélegzetem, jéggé dermedek, és elönti az agyam a rettenet: MI lehet ez????? A szemem még képtelen fókuszálni, és a levegőt levert szirmok, kavargó apró levelek, sustorgó ágacskák terítik be – az orrom hegyéig sem látok ebben a zöld örvényben. És közben tudatosul bennem, hogy az a Hatalmas Valami, ami leugrott a fáról, ott van. Előttem. Alig egy méternyire. Nem mozdul. Másodpercek milliomodrésze alatt azonosítja az agyam – akaratomtól teljesen függetlenül – hogy az előttem álló Lény (Lényként mozgott, mikor zuhant...) félelmetesen gyors és erős: ilyen magasságot ember nem vállal be, ilyen kecsesen csak egy tigris tud leugrani a fáról...
Lépnék, de a lábam nem engedelmeskedik... Úristen - látom a kavargó levelek örvényén át, hogy a Kreatúra lassan megmozdul, és lerázza magáról a zöld köpönyegként rátelepedett faleveleket... Ijedségemet fokozandó, a mozgást fémes súrlódások teszik kísértetiessé, és minden gesztusa félelmetesen hideg, kiszámított céltudatosságról árulkodik.
Nincs mit tenni itt már, vége az én akaratomnak. Szívem úgy dübörög, hogy nem hallom a gondolataim, lüktet a halántékom, homályosul a látásom a megugrott vérnyomás miatt.
Akkorát nyeltem, hogy azt éreztem, kiittam az utcából az összes levegőt.
És ekkor – ki tudja honnan és hogyan – a Tavasz küldött egy hirtelen-hűvös fuvallatot, amely jéggé dermesztette égő homlokom és elsöpörte homályos szemeim elől a kavargó zöld leveleket, és lesöpörte az előttem fekvő lényről a zöld lombtakarót. És a lombtakaró alól előcsillant egy, alig hét esztendős fiúcska huncut tekintete, aki, nyugodtan ülvén a járdán, óriási táskájával a hátán, majszolgatta az imént zsákmányolt gombostűfejnyi szilvabingyókat.
Angyali arcát felém fordította, és, ki tudja, mit olvasván ki feldúlt tekintetemből, remegő orrcimpáimból, rogyadozó lábaimból, hirtelen elmosolyodott, és pici pracliját felém nyújtva odakínálta nekem értékes zsákmányának megmaradt szemecskéit.
Én meg mechanikusan nyúltam feléje, belemarkoltam a pirinyó szilvabogyó-halomba, és egyszerre vagy ötöt is a számba tömtem, ahol a még kifejletlen csonthéjas magvakat a szár- és levéldarabkákkal együtt őröltem össze, mintegy lenyelvén így Reggeli Félelmemet is. Lelépve a Járdaszegélyről, ki a Nagy Útra, még láttam, amint a pöttöm fiúcska elismerően néz utánam – még bólogatott is. Valószínűleg azt gondolta: „Majd ha felnövök, én is így fogom enni a májusi zöldszilvát!”.