Kafka homokja

Egy kis emlékezetkiesés. Azt hiszem, most ezt kérném a kifogott aranyhaltól. Ne tartson sokáig, pár hét, talán egy hónap. Amíg mit sem tudva magamról, írói mivoltomról, elolvashatnám a saját műveimet. Végre úgy, hogy közben a lehető legnagyobb távolságot tudom tartani a szövegtől. Mert persze az lenne a csavar, hogy az ízlésem, vélt vagy valós szigorúságom, az eddigi elolvasott könyvek élménye megmaradna.

Így végre öncsalás nélkül, könnyedén tudnám megmondani, mit is ér mindez. A mondatok, a szereplők, a cselekmény. Ezüstös fejszesuhanás játszana a nyárfák levelén. Végre fintoroghatnék vagy rajonghatnék, tajtékozva szidhatnám vagy épp ajnároznám a szerzőt, aki én vagyok. Nem hullámvasútoznék kétségbeesetten a befejezés eufóriájától a menetrend szerint érkező gyűlöletig, hogy minek is kellett megírni mindezt. Végre olvasó lehetnék. Akit nem befolyásol majdhogynem semmi. A szöveg önmagát védené meg (vagy sem), nem szólalna meg egy folyton felmentő hang a fejemben. Nem hízeleghetnék magamnak. Persze vannak szerzők, akik viszonylag pontosan be tudják lőni, hogy mit is alkottak. Láng Zsolt mondta egy interjúban, hogy mégiscsak a horgász látja a legjobban, hogy mit fogott ki. És persze, teszem hozzá én, ő az, aki a legnagyobbakat lódítja majd a ki sem fogott halakról, elszalasztott kapásokról. De aki látott már igazi rémületet egy író szemében, ahogyan szinte reszketve várja, hogy az első olvasója, szerkesztője, kritikusa végre elmondja, lehetőleg az egész magyar nemzet és az utókor nevében, milyen a mű, az nagyon meg tudná érteni ezt a ki nem mondott, ám annál sóvárabb vágyakozást az aranyhal iránt. Az olvasó valahogy biztosabb. A Sinistra körzet, a Sátántangó vagy a Sorstalanság súlyát (hogy csak az S-nél maradjunk) már menet közben érzi. Ahogy napról napra szívja föl magát a papír, lesz nehezebb és nehezebb a betű, telítődik a saját sorsával, világlátásával, életével. A két idegen világ találkozása, olvasóé és szerzőé, robbant ki és tágít eszeveszett mértékben egy új univerzumot. És hát ki mérhetné meg a galaxist egy patikamérlegen, ha nem az olvasó. Az író viszont saját magával találkozik, amikor kész vagy annak vélt regényét olvassa, néha még kicserél egy „mertet” „hiszenre”, de már ezt is remegő kézzel, bizonytalanul. Egy ponton túl már nincs mit javítani. Vagy kidobja, vagy megjelenteti. Ha utóbbi, akkor lehet, hogy hosszú időkre konzerválja dilemmáját a polcokon. Jókedvében Goethe mellé, rosszban Herczeg Ferenc mellé teszi. Vagy épp az ágya alá, hogy ne is lássa. A többi mostoha közé. És várja, folyton várja az ítéletet. Akár K. a remekműben, amely épp attól remekmű, hogy kimondja, nincs K. és nincs ítélet. Csak akták halmaza. Én nagyon tudom gyűlölni a könyveimet. Mint a kihűlt szerelmeket. A fehér babákat a kafkai homokban.


www.maszol.ro