Kerek reggel

Ma reggel korán értem be a Körforgalom mellé, a kicsi parkba, a keskeny ösvényekre, az élősövények közé. A Nagy Úton alig van forgalom, szél sem mozdul, gyalogos meg egy sincs, így a Járda közepén, félig lehunyt szemmel a Napba nézve lépdelek a Város higannyá olvadt aszfaltot pumpáló Szíve felé.

Még a szemem is lehunyom egy pillanatra, de épp csak egy pillanatra, mert amikor épp réssé szűkült a Fény, pengeélességű fékcsikorgás szakította szét a szemhéjaim és a dobhártyám: álmodozásom közben szinte belegyalogoltam egy, szabályosan kerékpározó, középkorúnál valamivel idősebb hölgybe, aki tökéletes business-outfit-be burkoltan (aerodinamikusra vasalt nadrág, amelynek az éle csak úgy hasította a levegőt, tenyérnyi brossal díszített kabát, a menetszéltől félrecsúszott sikk-kalap) ült egy nagyon extravagáns designer-kerékpáron, és eszeveszett sebességgel száguldott Felfelé... 

Hirtelen szívdobogásomon túltéve magam, önkéntelenül elmosolyodtam, és udvariasan lépnék is félre, amikor azonban hirtelen a hátam mögülről is felharsan ugyanaz az erős kerékpár-hang, és csikorgó fékek hangjából ítélve már-már készültem is arra, hogy egy Sietős Biciklista beökleljen a bokrok közé, engem az Eltévedt Gyalogost...
Pillanat-töredékek alatt érkezik mellénk egy csúszó első kerék, és sűrű szabadkozások közben lekászálódik a montenbájkról egy sportos diáklány, sisakban-könyökvédőben-bokalánccal, ahogy az illik.
Mindhárman nagyon siettünk, de ez a helyzet mindannyiunkat leblokált: én sem előre, sem hátra nem tudtam lépni, a kerékpárosok meg ugye, természetükből kifolyólag nehezen tolatnak...
Elkezdtünk hát szerencsétlenkedni hárman, ki előre, ki hátra lépne, akadunk fel a bokrokba, sűrűn kérjük egymástól a bocsánatot, de, ami a legérdekesbb, mindhárman huncutul mosolygunk a bajszunk alatt, és, annak ellenére, hogy mindannyiunkon látszott, hogy nagyon sietünk, egyikünk sem veszítette el a türelmét, még akkor sem, amikor ebből a fura helyzetből apróbb karcolások, felakadt ruhák, összeporosodott nadrágok árán kerülünk ki. Nagy nehezen kikecmeregve a kerépkpár-gyalogos-nagytalálkozóból, mosolyogva intünk búcsút egymásnak, kívánunk jó munkát és szaporázunk tovább ki-ki a maga Útján.
Beérve a Farkasok útjára óriási kocsi-torlódás fogad, egymásra hörgő-visító gépszörnyetegekkel. Néhány tucat lépés után megtudom az okát is: egy terepjáró és egy szedán találkoztak az Út elején, és a bennük ülő két fehérnép (a dzsippben egy tipikus, agyonrúzsozott „business-woman”, a szedánban egy fáradt családanya-kinézetelű) azon veszekedtek, lehúzott ablakaikon keresztül kiabálva és morzézva egymásnak, hogy most ki engedjen el kit... És a felgyűlt kocsisorból arra következtettem, hogy elég rég veszekszenek ezen...
– Ezeknek nincs ki mind a négy kerekük... – nyugtáztam magamban szomorúan.