Amatőr emigráns

Egy székely Szauriában I.

Én úgy jártam, hogy egy paleontológustól tudtam meg, hogy emigráns vagyok. Ekkor már 7 éve éltem foltokban a Királyságban, de még mindig nem bírtam megtanulni, hogy egyszerű kérdésre csak egyszerű választ szabad adni. Nincs olyan, hogy belekezdünk a magyarázatba, még olyan sincs, hogy complicated, csak olyan, hogy 7, right, ok, good, de főleg excellent, fantastic, brilliant.

Még arra a kérdésre is, hogy Would you like to come over one day? Főleg arra a kérdésre. De a legjobb, ha úgy, ahogy van, elfelejtesz válaszolni, és csak egy széles mosollyal nyugtázod, hogy érted ám, neked is szia.

   Ezt amúgy intézményesen tanítják. Szülői létem egyik legerősebb revelációi közé tartozott, hogy a tanító elmondása szerint csemetém képtelen (jól) használni a wow words (!)  kategóriát (azóta valamelyest enyhült a helyzet), márpedig ez az alappillére a helyes, érzékletes, és főleg angol kifejezési módnak. Jelezni próbáltam, hogy ez valamelyest érthető, hisz nekünk is nehezünkre esik.  Szegény gyermek alapból hátránnyal, neaddisten előítélettel érkezik otthonról, a székely ugyanis alapjáraton berzenkedik a túlzástól – és ez így van jól. Aztán mégis abban maradtunk, hogy majd gyakoroljuk. Na. Marvellous.
   Nem vagyok az az anyuka – egyáltalán anyuka -, aki elvárja, hogy mindenki egyből bólogasson a paleontológus szakterminusra. Az, ami 3+1 hímnemű, nagyrészt 10 éven aluli lénnyel való együttélés esetén kötelező, az mindenki másnak választható. Legalább ezt megtanultam az angoloktól. Tehát: paleontológus az, aki, akárcsak a nagyfiam, minden -szaurusz végződésű szót ismer, pontosan tudja őket csoportosítani különféle kritériumok szerint, sőt, már talált is pár fosszíliát itt a környéken (és bevitte a múzeumba, ahol brilliant felkiáltással rögtön reciklálták is – ez maradjon a mi titkunk).
   Nagyfiam még nem ismeri az idegenekre vonatkozó eufemizmust (talán ez utóbbit szót sem, vajon meddig?), a fentebb említett úr viszont már használja is. Olyannyira meglepődtem, hogy inkább továbbtereltem a beszélgetést számomra otthonosabb témára, a raptorokra, mert nem minden dínó szaurusz ám, nehogy azt higgyétek! Amikor már nem lehetett hosszabban  elidőzni a júra korban és a lazacfalatok is elfogytak, illetve a bor tompítás helyett erősített, kénytelen lettem szembenézni emigráns önmagammal.
   Miért nem jutott nekem eddig eszembe, hogy afféle vagyok, lehetek? Miféle játékot játszok itt – amúgy kifogástalanul – élvezettel, mitől érzem fölötte magam, miközben más alatta, és - belátom, bőven adódnak helyzetek a témában, amiktől időnként én is magam alatt vagyok!?
    Észrevétlenül, sunyin jöttem ide, elnevezve mindenfélének, nem adva nevet neki. Mindannyiszor összerezzentem, valahányszor a szemembe kérdezték, hogy mikor költöztünk ki, mióta élünk ott, mert én tényleg nem tudtam róla. Hogy itt élek. Hisz nem is. Ma is szemrebbenés nélkül mondom - kérdezz csak meg, - hogy én csak épp itt vagyok, ezzel az erővel bárhol lehetnék, jöttem látogatóba, jót szórakoztam a visszásságokon, lám, témáknak is jók lesznek majd, időnként hazamegyek szülni, találkozni, gyereket-másként-nevelni, kapcsolódni.  Nem döntöttem, mert abban sosem voltam jó, mostanában tanulom. Hihetetlen, de otthon fel lehet (vagy lehetett, úgy 15 éve még) nőni úgy, hogy nem kell dönteni, soha, egyszer sem, csak elfogadni, kitartani, végigcsinálni. Azt viszont muszáj. Vagy elképzelni. Abban is jók vagyunk, én különösen.
  Most pedig elképzelem, hogy végre felnövök, döntök: emigráns, vagy paleontológus leszek, vagy inkább mindkettő, mert ez itt a lehetőségek országa, sokkal inkább, mint szeretett hazám: lehet eszmélgetni, meggondolni, szüneteket beiktatni, halálig tanulni. Csak megbotránkozni nem, azt szigorúan tilos.
   Szinte restellem, de újból a nagyfiam jön a briliáns megoldással: legyél profi paleontológus, amatőr emigráns. Gorgeous.