Esti koncert

Még nem égnek az utcai lámpák, de már elbújt a Nap valami Őszi Fellegek mögé, így a hirtelen érkezett, tél-illatú, hideg szellő homályosra szürkült utcákon csap keresztül. A Város Szívében egymás sarkában lihegnek, bőgnek a pokoli kéngőzt kilehelő, behemót acélszörnyetegek.

Iszonyú a zaj és a por, melyet még a friss szellő sem tud szétbontani – inkább beférkőzik a Fojtogató Gőzfelhők és a szitáló Por szemcséi közé, reménykedve, hogy igyekezetével tud egy-egy korty frissességet juttatni a fuldokló Járókelőknek. Mindezek ellenére azonban a Város még vergődik, még mutatja az Élet jeleit: egy szűk mellékutcában egy gitáros próbálja slágerek ismerős dallamaival legalább egy-egy fél percre magára irányítani a fáradt, félsötétben tapogatózó gyalogosok figyelmét, de azok a villogó fényszórókra, a csikorgó fékekre és a fel-feldübörgő motorok üvöltő hangjára ügyelnek inkább. De igazán csak akkor adja fel, mikor elvágtat előtte vagy féltucat ifjonc, monoton slágereket vinnyogtató mobiltelefonokkal adván nyomatékot jelenlétüknek.
Odébb tilosban parkoló autót emelnek fel és visznek el – a jelenetet már-már veszélyesen közvetlen közelségből nézi tátott szájjal és kikerekedett szemmel egy alig térdigérően pinduri kisfiú. Két lépéssel arrébb taxit javítanak – a „mester” pillanatok alatt kapja ki az akkut a motorházból, és helyezi – roppant óvatosan! – egy meglehetős méretű kutyapiszok-halom kellős közepébe. A hiányzó Fény miatt csak a javítás befejeztével fogja észrevenni ezt a bakit... Én is kikerülök egyet, miközben szinte belelépek egy másikba, és a Nagy Út felé veszem irányom, hunyorított szemmel védekezve a Por ellen, közben kétségbeesetten zihálva keresem a telet ígérő szellő által valahonnan nagyon messziről hozott, tiszta, életszagú levegőkortyokat. Alig látok, alig lélegzek, de azt valahogy észreveszem, hogy az Út túloldaláról tavasz-zölden intett egy Lámpa, hogy indulhatok, hogy engedélyem van távolodni a Város Szívétől. Megkönnyebbülten lépek le a magas Járdaszegélyről, lendülettel indulok az Út Közepe felé, szemem végig a Zöld Lámpásra szegezve. 
Azonban hirtelen pirossá válik előttem a Tér, félelmetesen hatalmas, iszonyúan zajos Vörös Tömeg takarja el előlem a Túlsó Zöldet. Az amúgy is erős Zajt megszázszorozva ütötte szét a Vörös Lendület – és mindezt olyan hangsorral, amit nehezen ismertem fel előre: a mattra kopott festésű, koszos, repedt szélvédőjű, emberekkel degeszre tömött Autó lehúzott ablakából hamisítatlan mánélé vonyított ki, amelyhez az ablakon kilengetett, ütemesen mozgó szőrös mancsok verték a taktust.
És az előttem fél méternyire elsuhanó Piros Gép után újra szabaddá váló Út túloldalán már hiába fénylett fel újra a biztató Zöld Fény: én már nem láttam, és hallani sem hallottam semmit – vagyis igen: hallani még hallottam, de csak a Refrént, annak is azt a pár szavát, ami kisüvöltött az ablakon az a Pillanat alatt, amíg a Vörös Autó elhúzott előttem: „am fost și euuuuu...” [kb.: „Én is voltaaaam...”]
Aki felismeri, kérem, linkelje be a cikk alá – szeretném végre a saját csendemben elidőzve meghallgatni...