Szauruszok

Egy székely Szauriában II.

Szeretem komolyan venni, ha megígérek valamit.  Ott tartottam, hogy paleontológus leszek. Mindjárt itt vannak a szauruszok. Emlékszem, amikor kezdő anyaként szembesültem a gyermeki agy határtalan voltával, és nem megszokott (mondanám normális, de ilyet itt nem mondunk) irányultságával. Pánikoltam.

Értem én, hogy szivacs, meg rugalmas, de akkor is, mégis hová fog beférni az a sok információ, amit rendes szülőként oda szánunk: nyelvek, mindjárt minimum 3, tananyag, kultúra, történelem, sok-sok kreatív gondolat és még annyi vitéze a jónak? Ki a szauruszokkal – kiáltottam – de azok csak jöttek, özönlöttek tévéből, könyvtárból, játszótérről, múzeumból, de iskolából, tankönyvekből is. Én meg kapálóztam, nem túl meggyőzően harcoltam ellenük, kinevettem őket, legyintettem rájuk, bevetettem a leszarom taktikát is (ami alap amúgy a gyermeknevelésben), de ezek csak özönlöttek, áradtak csakazértis, felbuzdulva az ellenérzésemen. 
   Később jöttem rá, hogy a kérdés, akárcsak az ijedtség álságos volt.  Valójában a saját agyamat féltettem a szauruszoktól.
   Mert az enyém nem volt ám rugalmas. Emigráns pályafutásom túl későn kezdtem előtanulmányok, sőt, safety kurzus, risk assessment nélkül. Pedig minden dinoszaurusz, elnézést, angol, tudja, hogy enélkül nem megy. Első a biztosítás és a policy minden vállalkozás – és nem csak – esetén. És bár jó úton vagyok, még mindig nem jöttem ki a tagadó fázisból sem.

   Márpedig a szauruszoknak helyet kell csinálni az agyban, ha már erre adtuk a fejünket. Nehéz, nem kimondottan székelynek való mulatság, de a gyerekek itt is jól jönnek, ha akadnak.
  Itt van például az érdeklődés, nyitottság kérdése. Érdekes módon egyik fiamat sem zavarta a feladat értelmetlensége, annak ellenére tanulták a tényeket a szauruszokról, hogy tudták, már rég kihaltak. Nem is biztos, hogy voltak. Az szinte biztos, hogy a színükről semmit sem tudunk. 
   Nekem is dolgom lett a kövületekkel, de a megfejtésre váró anyag nem dobott fel annyira, sőt, eleinte, emlékszem, valósággal szenvedtem tőle. Például ott állok a már legendás dupla csap előtt zavartan, segítséget várva. Ezúttal nem az angolommal volt gond, a feliratot még piros kék színezéssel is aláhúzták, mégis megoldhatatlan  dilemma gyötört: égés vagy zsibbadás.  Végül mindkettőt választottam – legendás döntésképtelenségemet már említettem – az adott sorrendben. Így a zsibbadás elmaradt, helyette jólesően hűtötte az égett végtagomat a jéghideg víz. Jól ki van ez találva,  nemhiába ajánlják a váltózuhanyt sem érrendszeri, illetve reumás problémák esetén. Én köszönöm szépen.

   Amúgy mindent.  Azon túl, hogy itt lehetek, például azt is, hogy a sofőr elhozott a megállóig és kinyitotta az ajtót.  De a legrosszabb hírt is megköszönöm, illetve a rugalmatlanságot, amivel az ügyemet kezelték.  Hogy megkaptam az időpontot, hogy nem kaptam meg az időpontot. Hogy nem derült ki, hogy megkaptam-e az időpontot, vagy nem.  Ha valaki hozza a síró gyermekemet, aki kapott egy taslit az övétől. És természetesen én kérek bocsánatot. Mert hozzáértem, elfelejtettem, vagy csak meg szeretném szólítani, de nem tudom, hogy felkészült-e rá. Mert – vélhetően pedofil reflexből – elkezdtem napkrémmel kenegetni egy nem saját gyerek karját, vagy bekerült a képbe egy idegen miközben az otthoni rokont fényképeztem egy piros paralelepipedon alakú forgalomból kivont telefonfülke előtt. Ez a helyzet már kinőtte a sorry kategóriát, a fényképezőgép mellé itt már formanyomtatványt kell magaddal hurcolnod, amit kitöltetsz az utca emberével, minden eshetőség végett. 

   Elnézést, hogy bocsánatot mondtam, ö… elnézést, kértem, köszönömöt szerettem volna. Semmi baj, elnézést, én értettem félre, még egyszer elnézést.  Semmiség, nincs mit elnéznem, én köszönöm. És még egyszer bocsánat.

   Könnyűű így, és borzasztóan izgalmas egyben (elnézést, az érzékletes angol kifejezési módom a ludas ebben), mert nem kell földet kaparni, előtanulmánynak megteszi a személyes tapasztalat. Csapat, csapatmunka, csapatépítés, nos, az is van már, egyre bővülő. Igaz, kell valamiféle rálátás, dobozon kívüli gondolkodás, ami a székely agyat komolyan próbára teheti, de Ábel óta az efféle kihívásokat is szeretjük.  Meg mátrixban gondolkodni, hogy egészen pontos legyek: hálóban. Hogy minden csont a helyére kerüljön. És akkor már nem lesz olyan idegen ez az egész szaurusz dolog.
   Talán egyszer ezt az egész régi-új emigráns kérdést is összerakjuk. Akarom mondani: helyre.