Cseke Péter EMIA-díjához

Ennek a 2015-ös évnek az elején töltötte be Cseke Péter, a Kolozsváron élő sajtó- és irodalomtörténész, szerkesztő, megbecsült egyetemi ember, a hajdani költőjelölt majd elismert riporter a 70. életévét. Közös folyóiratunkban, a Korunkban rövid köszöntőmet ezzel kezdtem: hogy milyen költő lett volna Cseke Péterből, ha a Vitorla-ének című antológia megjelenése, 1967 után nem hagyja abba a versírást, már nem tudhatjuk.

Ő az alkatához jobban illő riporterkedést, a tényfeltáró újságíró újságírást és szerkesztést választotta, ebből pedig a szociográfia felé közeledve, könyvek sorozata született, majd újságíróképzés és sikeres egyetemi pálya. És ugyancsak innen ismétlem: most, amikor elérte a tekintélyes hetvenet – még nem a könyvei számát, hanem életkorát tekintve –, illene egymás mellé rakni az általa írottak és szerkesztettek gyűjteményeit, ám ez nagyobb feladat volna, mint amilyenre egy nálánál idősebb pályatársa alkalmilag vállalkozhat. Ehelyett még idén februárban egy Kapuscinszki-idézetet választottam az egyik Cseke-könyv, a Tényszemlélet tipológiája c. fejezetéből, amely így szól: „Arról, hogy hogyan halnak meg az emberek a fronton, nem lehet egy komfortos szállodában, a csatától távol írni. Honnan tudhatom, hogy milyen a helyzet az ostromgyűrűn belül, milyen körülmények között zajlik a harc, milyen a katonák fegyvere, öltözéke, mit esznek, mit éreznek? Meg kell értenünk más emberek méltóságát, el kell fogadnunk erőfeszítésüket, osztoznunk kell azokban”. Nos, Cseke Péternek az ostromgyűrűn belül élve folyamatosan alkalma volt és alkalma van megismerni a katonák, egész pontosan a civilek fegyverét, étkezését, érzéseit.  Az emberek – mieink és mások – méltóságát és mindezt a méltatlanságot, amilyenben részünk van. És persze azt a teljesítményt, amely az ostromgyűrűn belül, meg a látszólagos békeidőkben megvalósult, amire büszkék lehetünk. 

Ezen az ünnepélyes, nyilvános köszöntésen azonban már nem bújhatok a bármilyen kiváló lengyel író szavai mögé, meg kell próbálnom legalább a kétezres évek olvasóinak emlékeire alapozva szólni Cseke Péter irodalom- és sajtótörténészi jelentkezéseiről, elismerésre méltó könyveiről, fáradhatatlan gyűjtőmunkájáról, szervező- és szerkesztői sikereiről. Nyilván tudom, hogy jóval korábbról illene kezdeni a méltatást, az Erdélyi Fiatalok című, két háború közti fontos lap kutatásával és a Makkai Sándor által megfogalmazott „Nem lehet” továbbgondoltatásával. Mégis A magyar szociográfia erdélyi műhelyeivel, ezzel a 2008-ban könyvvé érett, az egyetemi újságíró-oktatásban és mesterképzésben alaptárggyá előlépett probléma-csomaggal kezdem, hiszen Cseke valójában ezzel alapozta meg korábbi tapasztalatainak tudományos értékű általánosítását, készítette el a maga szintézisét. A témával a jövőben foglalkozók számára megkerülhetetlen összefoglalás született, amelynek kiadására a pesti Magyar Napló Kiadó vállalkozott. És noha műfajilag más természetű könyv, egy 2011-es Kriterion kiadvánnyal folytatom a számbavételt: a Védjegyek – alcíme, azaz tartalmi jelölése szerint „Íróportrék – ellenfényben”, egy-egy kiemelkedő erdélyi életműbe világítva be, olvasmánynak is érdemleges, de szintén hasznos segédkönyv az erdélyi magyar irodalom, kultúra kutatóinak. 
Innen pedig a Cseke Péter életében és munkásságában különösen termékeny 2015-ös évre ugorhatunk. Erdélyi értékhorizontok (újabb eszmetörténeti tanulmányok), Borongós ég alatt (sajtótörténeti tanulmányok 1980-2014), illetve egy románra fordított tanulmány- és esszékötet sorakozik egymás mellett az én Cseke-polcomon. Mellettük a 2014-re jelzett forráskiadás: Jancsó Béla levelezése, az 1914 és 1930 között született levelek, az első kötet, Cseke Péter gondozásában. 
Ha most mindehhez hozzáadom a Korunk szerkesztőségében változatlanul dolgozó embert, aki az utolsó tizenegy hónapban három különszámot szerkesztett: a Határon túli közösségek (2014 december), Magyarok a szétszórtságban (2015. március), októberre pedig a Magyar szigetek és szórványok a Kárpát-medencében tárgykörben – azt kell mondanom, ez egy hihetetlenül ambiciózus fiatalembert mutat, akinek még hosszú munkás éveket kell kívánnunk, mindannyiunk örömére.


Elhangzott az Erdély Magyar Irodalmáért díjátadó ünnepségén, Székelyudvarhelyen, 2015. október 3-án.