Reggeli

Ma reggel kilépek a Viszonylag Csendes Negyedből, és a Kis Utca végéből egyenesen a Város Szíve felé baktató, álmos embertömegek tehetetlen sodrásába kerülök. Pokoli a zaj: a telefonok folyamatos, afón zakatolásába beledobol az eső, és az Emberek mellett levonuló Autók folyama fel-felcsap a járdákra is. Megállíthatatlannak tűnik ez az áradat – úgy tűnik, hogy semmi sem bonthatja meg e Hétköznapi Munkábaindulás kába rutinját.

Ám lennébb, a Kis Házak mellett hirtelen zavar támad a hömpölygésben. Artikulálatlan, érthetetlenül magas hangok szakítják szét a saját füstjébe fulladó Várost fojtogató fellegeket. Hirtelen ijedelmem csak az csillapítja, hogy a menet nem torpant meg: egyszerűen kikerülte a zavarforrást, és monoton mód’ lépdelt tovább lefelé. Közelebb érve könnyedén azonosítom a Baj okát: hisztis kisfiút cibál az apukája oviba/előkészítő osztályba – ugyan ki tudja már számon tartani a hazai oktatási rendszer számtalan, helyenként illogikus változását, én is csak a táska és a gyerek méretéből gyanítom, hogy miről lehet szó... Viszont oly hangosan cívódtak ezek ketten, hogy biztosan felébresztették még az Évek Óta Épülő Templomban lakozó öreg szerzetesek szellemeit is, de pillanatokra még a Hajnali Sürgés-forgás autódudákkal, fékcsikorgatásokkal és SMURD-rohamkocsikkal tarkított hangzavarát is túlkiabálták.
Meg-megnézik őket a Reggeli Sietők, csóválják a fejüket, majd legyintenek (sokan meg is teszik, sokakon viszont látszik, hogy csak „magukban legyintenek”), elfordulnak, és már rohannak is tovább.
A helyzet által szemmel láthatóan meghaladott édesapuka néha kétségbeesetten tekint szét, mintha segítséget kérne, ám a gyerek egyre inkább „bepörög”, kezdi magát a földhöz csapkodni, ugrál, sivít és üvölt, és rázza a Templom kerítését, pontosan úgy, mint valami őrült csimpánz a Majmok Bolygójában...
Az apuka, nem tudván már, hogy mit tegyen, hirtelen lehajolt gyerekéért, felkapta, és erőből megrázta azt.
Ettől kiesett a kicsi kabátjának zsebéből egy zacskó gyerekkeksz, és szétszóródott-gurult a járdán.
Erre, mintegy varázsszóra, kipattant a Templom melletti Omladozó Kulipintyó egyik, repedezett, koszlott festésű, egy sarkon alig lógó kapuja, és kitódult 4-5 – hirtelen meg sem tudtam számolni, pontosan, mennyi – borzasztóan mosdatlan, hihetetlen rongyos kisgyerek, és a járókelők lábai között cikázva, pillanatok alatt felkapkodták a szétszóródott kekszet. Ki mit felmarkolt, szájába, zsebébe tömte, majd ugyanúgy, ahogy kiörvénylettek, szemvillanás alatt visszatolakodtak a Lógó Kiskapun, hangosan becsapva azt.
Pár másodperc múlva már csak az udvaruk végéből az Útra kiszűrődő, de a Reggeli Tülköléseket azért túlharsogó nevetésük emlékeztet erre az incidensre.
Meglepetésemben észre sem vettem, hogy közben elhallgatott a kisgyerek, és az apuka meg a szó szoros értelmében „úgy maradt”: felemelt két kezében ott lógott rongybabaként az immár csendes, kikerekedett szemű kisfia, és körülöttük ott állt, szintén sóbálvánnyá meredve, 10-15 járókelő, köztük én is.
És hirtelen sötétebb lett a Városban.