Idő’ntitás

Egy székely Szauriában III.

Ilyenje van, ebből él a csíki ember, de az angol is. Magyarázom.
Essünk túl mindjárt az elején a hamis mítoszokon, anélkül is tartogat a téma épp elég  izgalmat. 
Angliában nincs köd, legalábbis abból a fajtából, amit angol nyelvkönyvekben tanítanak otthon - és mutatják a Táuer Bridzset, hogy milyen szép így is.

Nincs köd, hacsak nem az emberek fejében, ott mindenképp, de igény is van a fenntartására, ettől rohannak az idegenek, én is, a falnak – nem a természeti jelenségtől. Pedig csak érteni kéne a csúsztatás szépségét, a már említett varázslatot, a homály genealógiáját: a ködösítést, alkalmazkodni, lassan haladni, nem nekimenni, bocsánatot kérni. Köd Csíkban van, minden novemberben, átfedésekkel október végére és december elejére, de kihúzódhat az egész völgybeli fűtésszezonra úgy szeptember és május között. Ilyenkor, rendszerint du 1 és 2 között felszáll, a babakocsisok pedig kigurulnak a napi D vitamin kúrájukra.  Az emberek fejében lévőre most nem térnék ki.

Innen jut eszembe az angolkór és más, légúti betegségeink, ezen a vonalon bátran haladhat az, aki fájlalja a két hazám közötti űr létezését, és szívesen hozná a kettőt közelebb. A legeslegelső angliai élményemre 2007 áprilisában került sor, amikor nagyfiam 1 éves szülinapján megérkezve még reménykedtünk a levegőváltozás esetleges áldásos hatásában a folyton visszatérő hörgőhurutok kapcsán. Kultúrásokként ért a színesen pompázó gyümölcsfák látványán túl – amikor még otthon csak a hóvirágnak, illetve az ibolyának örülhettünk – a rendkívül szubjektíven felfogott, mi több, belső időjárás, az, ahogyan ezek a végtelenül türelmes lények túlélik évszaktalan egyhangúságukat.  A diverzitás nevében (amit egyébként más területeken is hirdetnek, néha alkalmaznak) ugyanis még családon belül is más-más időjárásnak megfelelően öltözködnek, összezavarva ezzel a jövevényt, aki már végképp nem tudja, hogy fiú-e vagy ősz. Ugyanakkor ily módon kimenekítik magukat az időjárás egyhangúságából adódó depresszióból is. Konkrétan: babakocsiból kilógó mezítlábas mancsocskák, kis body kigombolva mintha csak peluscserére készen, dupla gyapjú zokni kitüremkedése a divatosan kockás gumicsizmából, szőrmegalléros kabát háromszorosan feltekert kasmír sállal, biztos, ami biztos alapon az anyukán. Bárki, aki járt már erre, megerősítheti – vagy fokozhatja – a képet. Elgondolkodtató, hogy ez a születéstől fogva nehéz körülményekhez való szoktatás nem-e nyitja a fitt immunrendszernek, és nem mi rontjuk-e el végképp az esélyeinket a dupla vagy semmi sapkajátékkal? Ha mégis baj lenne, akkor pedig ott van a jó öreg paracetamol, aminek a sokrétű felhasználási lehetősége kapcsán az arra járó csak ámul-bámul. 

Aki a fenti tényből messzemenő következtetést próbálna levonni magának a sok asztmás vagy csak egyszerűen taknyos gyerek láttán – már előre szólok: téved. Az angolok egyszerűen csak elhatározták, hogy fittyet hánynak az időjárásra és túlélésre játszanak, és mint mindent, nagyon komolyan veszik ezt az elhatározásukat is. Míg mi kirándulást, rendezvényeket napolunk el esőre, sárra hivatkozva (vagyis függünk az időjárás szeszélyeitől), addig ők alapból belekalkulálják az eső lehetőségét, aztán meg lehet örülni az ellenkezőjének. De az esőnek is lehet örülni, pontosabban nem foglalkozni vele, nem tényezőként élni meg. Ha nagyon evidens, akkor még ki is lehet használni, gyerekek számára Welly walk-ot szervezni, egy kis massy play-jel egybekötve, még a szülő is gazdagabb lesz néhány profi fotóval. 

Megfigyelésem, hogy nem lehet az ügyet lerendezni a genetikával, az angol hidegvérrel, határozottan tanult viselkedésmódról van itt szó, hisz gyerekeim komoly jeleket mutatnak ebben az irányban. Ahogyan nem fordulnak meg egy színesbőrű után (akármilyen színű, de lehet nagyon tetovált is, szivárványszínű is, vagy csak zöld hajú rózsaszín szakállú), vagy nem akadnak fenn egy viselkedészavaros, kerekesszékes gyerek, felnőtt látványán, úgy a szemerkélő esőben is nyugodtan bicikliznek (nem azért, hogy eljussanak A-ból B-be, nem, puszta időtöltés gyanánt) vagy épp fociznak, tocsogó sárban sportnapot szerveznek. Csak én vagyok az, aki a mai napig rákérdek aggódva a tanítóra egy szervezett sátorozás kapcsán, amire a gyerekem nagyon készül, hogy És mi lesz, ha esik, van B terv? Ilyenkor addig néznek rám elkerekedett szemekkel, míg leesik a tantusz, én pedig mosolyogva könyvelem el, hogy úgy jártam, mint az egyszeri székely angolföldön, aki a kedves köszönő kérdésre (Everything ok? ) sorolni kezdte a problémáit… Pedig már észrevehettem volna, hogy eső nem is létezik, csak paráztatnak vele, mint ahogyan hideg sincs, csak gyenge ember. Meg összeesküvés elmélet: You know, the umbrella industry… 

Oxfordi otthonunkban tisztítom a fagyasztót. Immár második éve nem láttunk havat (kivéve, amikor május végén hazajöttem Csíkba találkozni, és felnéztem a havasokra), a jégtömböket és a hószerű lerakódásokat a garázs kövére pucolom, ahol mindjárt el is kezdődik az elmaradhatatlan olvadás. Mint bogarakra gyűlnek oda a fiaim, körbeülik a havas, jeges pocsolyát, botokkal piszkálják az átalakuló matériát, és felváltva éneklik a Hull a pelyhes fehér hó-t a Jingle bells-el. Mert valamiért, vagy inkább mindezek ellenére, az angolok ragaszkodnak a havas karácsonyi ünnepek illúziójához, képeslapok, énekek, előadások, kézműves foglalkozások mind-mind hóemberről, hópelyhekről, szánkóról szólnak. Mentik a menthetőt. Még emlékeznek. Ennek tudatában, és a váratlan jelenet pofoncsapásként ható erejétől szédülten- csaptam lélekben az asztalra, hogy ez tovább így nem mehet! Jövőre igazi havat nézünk! (Meg tehéncsordát – farm helyett)

Ami a leginkább közös Anglia és Csíkszereda között (az időjárás betegítő hajlamán túl, ami amolyan cseberből vederbe létérzés) az nem is annyira maga az időjárás, mint a hozzá kötődő narratíva az összes elképzelhető szinten, a köznyelvtől, az iskolai példamondatokon keresztül a politikai diskurzusig. Mondjuk, mondjuk, mert zavar, mert örülünk neki, mert büszkék vagyunk rá, mert megbecsüljük, mert változik, mert beszámítható, mert tudtuk, mert megmondtuk, mert meglepett, mert hasonlítunk, mert uborkaszezon van. Mert unatkozunk, barátkozunk, közelítünk, kerüljük a komolyabb témát, mert ott van. 
Mert olyan jó belájkolni az otthoni havas tájat, megosztani, mutogatni, mondogatni az udvariasan figyelő angoloknak, hogy nálunk otthon 30 fok van. Minusszal! Fogadni az elismerő, vagy épp hitetlenkedő pillantásokat, bevonni az érzést valamiféle misztikus ködbe, identitásunk alappillérévé léptetni elő, amit nemhogy meghaladni, de megérteni sem lehet. Ettől és a medvétől érezni magunkat többnek.

Miközben arra várok, hogy elálljon az eső, felszálljon a köd, hogy végre mehessek – a dolgomra.