Wingardium Leviosa!

Egy székely Szauriában IV.

   Szerencsére az angolok egy másik alternatívát is kínálnak, ha elvesztél antipragmatikus eszközeik, nonszenszviselkedésük és egyet mondok mást értek (de lehet, hogy pont most komolyan gondoltam) nyelvi játékaik között. Nemcsak időjárás-jelentés (és reflektálás rá) van ám, létezik egy másik jellemző narratíva is, a varázsmese. És lehet szájat húzni, öklöt rázni, finoman elmosolyodni, mégsem lehet kikerülni – nekem lassan fizikailag sem – a legangolabb varázsmesék alfáját és ómegáját, Harry Pottert. 

   Nem, nem gondolom egy percig sem, hogy Voldemort versus nagymama, hanem, hogy van valamiféle szigetországi létérzés, ami csak így fogható meg, hogy ódon épületek falai közt borzasztóan kreatív, de egyben illemtudó gyerekek varázslattal készülnek helyreállítani a világ rendjét. Nem olvastam fiatalon, most már biztos nem fogom. Akárcsak a szauruszok esetében viszont, a történet minden elemét magamba szívtam fordított öröklődés következtében, és néha úgy járok, mint régi jó barátok emlékeivel még abból a korból, amikor szimbiózisban tudtunk létezni: azt hiszem, enyéim. Én ültem abban az autóban, meg mernék esküdni rá, hisz még előttem a mozdulat, ahogyan rágyújt a bőrszivarra, sőt, maga a furcsa szagú köd is birizgálja az orromat… Ezért hát bocsátassék meg, ha véletlenül valahol a jövőben az jönne le a szövegből, hogy olvastam. Sosem tudhatom, mire vetemedek, ezért láttam fontosnak leszögezni mindjárt az elején. 

   Minden tudás fiaim érdeme, nagyfiam harmadszor tart a 6. kötetnél, és valósággal retteg kézbe venni más könyvet, mert – saját állítása szerint – azt is megszeretheti. Értitek? Mi lesz akkor Harry Potterrel? Mi lesz a varázslattal? 
Harry Potter bennem van, furcsa is lenne nélküle. Varázspálcák hevernek nap mint nap a lábaim előtt, fiaim takony, záptojás és föld ízű cukorkát szopogatva készítik a varázsitalt szódabikarbónából, ecetből, csigából, fűből, fából, sőt, még a drága illóolajkáimból is belecseppentek egyet mindannyiuk örömére, mint igazi boszi.  Levendula, ismerik fel örömmel, és megspékeljük egy kis curryvel, hogy színe is legyen. (Nagymama fahéjat tett volna.) Egy boszorka van, három fia van: Harry Potter, Ron, Hermione (nem fennakadni, mély levegő, tolerancia mantra, az élet megy tovább).

   Nem először léptem be Oxford talán legimpozánsabb kollégiumának kapuján, de most, akárcsak egy Eliade novellában mintha  a  profán és szent határát léptem volna át, amit még bagolyhuhogás is jelzett . A cerberus  bólintott, mint rég várt vendégnek, fején keménykalap, frakkszerű öltöny, palást. Vártam, hogy magyarázni kell, de nem, valamiért most nem kell, én pedig, mint tipikus Eliade hős nem vagyok a helyzet magaslatán, makogok, érzem, hogy valamit otthon felejtettem, zavartan morzsolom sálam szegélyét ujjaim között. A hűvös januári szellő a boltíven át nyirkos pézsmaszagot hoz a mesés belső udvarból. A torony fölött, kissé balra már a telehold is látszik, megcsillan a hajszálpontosan középre álmodott aranyhalas pocsolyában - a látvány elengedhetetlen eleme az angol kosztümös filmjelenetnek, de egy varázslatos kollégiumi vacsorának is. 

   Érthetetlen, hogy hogyan kerültem máris ide, Hogwarts étkező halljába. Ott ülök az emelvényen, körbevéve vizslató tekintetetekkel: a falakról a kollégium nagyjainak portréi megelevenedésre készen, körülöttem a tanárok, kollégák. Átfut az agyamon, hogy biztosan álmodom, hiányzik nekem a román tanügy, a majd 10 év otthon a gyerekekkel furcsán tud kiütni, de aztán látom, hogy nem, ezek nem azok a kollégák, ez itt Hogwarts, jobbra mellettem Rubeus Hagrid, balra Filius Flitwick, előttem pedig maga az éppen aktuális igazgató, Albus Dumbledore, akitől csak az ezüst evőeszközök és az arany gyertyatartó választ el. Nem érzem túl jól magam, izzadok, nem merem használni az elém tett szalvéták, tea towelek, előkék közül egyiket sem, teljesen átérzem Pygmalion hősnőjének megalázó helyzetét. Előtör belőlem lappangó agorafóbiám is, menekülni kéne most, míg még kanál a kanál, nem varázspálca, majd kígyó, amíg még magyarul beszélünk, akarom mondani angolul, amíg még ódon képek a portrék a falon, nem interaktív szellemek. 

   Mégis letörlöm az izzadtságcseppet a kezem fejével, szétnézek, senki sem vette észre, a taláros professzorsereg a szemben ülő püspökkel mind kedélyesen beszél, velem is, ezen meglepődök. Nagyot szívok már előzőleg zsebembe helyezett vetiveres üvegecskémből, ettől rögtön otthonosan érzem magam, és hallom, amint adomákat mesélek magyarokról, Erdélyről. Riddikulus, kiált fel egy szemtelen diák lentről, varázspálcáját egyenesen az igazgatóra szögezve, és még a legtisztesebb halántékú professzorok sem bírják nevetés nélkül, amikor mintha csak Hollywoodi filmből kilépve ott áll előttünk Drakula, az első, az egyetlen, amire szegény elöljáró gondolni tudott Transylvaniat hallva. Szeretném felkapni a lazacvágó kést, és varázspálcaként szerre mindenkit vallomásra bírni, belátni a fejükbe, áttörni a rétegeken, amit magukra húztak, hogy idegenek be ne láthassanak rajta, hogy minél tovább játszani tudják a varázslatukat, ami olyan bájos és olyan idegesítő egyszerre. Riddikulus, kiáltanám, és látnám nevetséges, vagy inkább csak hétköznapi elképzeléseiket, leesne róluk a talár, egy szintre kerülnének a diákokkal, egyszerűű menzában mernék a főzeléket a szájukba egy kanállal, nem is lenne más evőeszköz, a falon pedig kollázs-technikával megalkotott csendéletek figyelnének.
 Egy egyenruhás érkezik ekkor, mintha a semmiből, valószínűtlen az az erő és ellentmondást nem tűrés, ami utat tör a szavaiból," kérem átfáradni a várakozó terembe", én pedig megadom magam ennek a világnak, ahol egyenruhások vezetnek, ahol mindenki ismeri a helyét, játssza a szerepét, éli a varázslatot. 

   Csak később, a kapun kibújva fogalmazom meg magamnak, hogy ebben rejlik a titok: létezik az angoloknak, a profán világukon kívül egy szent is. Amikor felöltik az egyenruhát, amikor mindenféle csak általuk értelmezhető varázsszót használnak, amikor ódon épületek labirintusaiban élik társasági életüket, rituálisan mosolyognak, piros postaládába levelet dobnak, kopogtatót tesznek az ajtóra és emeletes buszokban suhannak Kóbor Grimbusz módjára valószerűtlenül szűk utcáikon. A giccs határát súrolják – mondaná a frusztrált kívülálló, akit nem kértek fel a táncra. Nem jó, nem rossz ez, stratégia inkább, ami nekik bejön, és az igazsághoz tartozik: könnyű hozzászokni, ha egyszer megérint a varázslat szele. 

    Én mindenesetre szeretek Eliade figuraként szédelegni ebben a bájosan komoly angol világban, mintha Harry varázspálcája érintett volna meg: Confundo!