Ünnepek - angol módra

Egy székely Szauriában V.

Az angolok egyik legkikezdhetőbb pontja a gasztronómiájuk mellett az ünnepeik, ünneplési szokásaik, az ünnephez való hozzáállásuk. Ellenben nagyon jó problémamegoldó készséggel rendelkeznek, ha valami hibádzik: kölcsönvesznek, kipótolnak. Így egy kalap alatt gyakorolhatják az empátiát, elfogadást, a diverzitást is.

Valami mégis kiszorul ebben a nagy nyitásban, talán maga az ünnep lényege: a lecsendesülés, az elmélyülés. Marad a külcsín, a diplomácia, az angol tapintat: érezze mindenki jól magát, közepesen jól, értsd: közepesen rosszul. Számunkra pedig, bevándorlók számára, akik még hordozzuk magunkban az ünnep szakrális voltának illúzióját – az otthoni fejleményeket elnézve már nem sokáig – a feladat marad, vagy a lehetőség, hogy ezt valahogyan mégis továbbadjuk. Itt most nem a legényesre gondolok, hanem magának az ünnepnek a lényegi megélésére.

Még szerencse, hogy a mai gyerekek állítólag sokkal rugalmasabbak, nyitottabbak, nagyobb információáramlás befogadására, rendezésére predesztináltak, mint mi voltunk. Nagy szükség van erre, ahogyan a gyerekeimet érő ingerek halmazát elnézem, és most csak egy kis darabkát választok le az ünnepi masszából, mondjuk a novembert. Elvileg ez egy ünnepmentes, semleges időszak, talán az év legnehezebb hónapja, amikor még az óraátállítással is ráerősítnek a sötétség okozta depresszív hajlamainkra, amikor még nem ünneplünk, még nem is várakozunk, csak a várakozásra várakozunk, mert remény nélkül nem megy. 

Forgatókönyvünk Szauriában: Október közepétől fancy dress választás, tervezés, szabás, parti meghívók osztogatása, fogadása, dekorációk tervezése, bevásárlás édességből ipari mennyiségben, lakás elözönlése pókokkal, denevérekkel, boszorkányokkal, hogy az ember már szívesebben tölti az estét az ajtó előtt világító, vicsorgó töklámpások között dideregve. November elsején este útra kelés, cukorkavadászat minden mennyiségben, majd azok dugdosása a házban, kacagó, síró gyerekek, magukból kivetkőzött, sötét oldalukat mutató felnőttek. Trick or treat. Ha szerencsénk van, a sötétséget hamarosan feloldják a Diválí lámpásai, amit a gyerekek előző napokon készítettek az iskolában. Meghallgatták a hindu történetet Ráma királyfi hősies tettéről, Szítá kiszabadításáról, Hanumánnak, a majomnak az alakja már sokkal megnyugtatóbb az alvilági Helloween-i figuráknál. Legalább egy hétig indiai ismerőseinket a Subh Diválí köszöntéssel üdvözöljük. A sötétség elűzésére tett kísérletek folyatódnak november 5.-én, ezúttal a mégiscsak angol Bonfire night-tal, amikor rendszerint lelkes barátainknak segítünk rakéták kilövésében a fiúk nagy örömére. Annak örülünk, hogy 1604-ben Guy Fawkes-nak mégsem sikerült felrobbantania a parlamentet, és visszahoznia a katolicizmust a protestáns Angliába. A tűzijáték ilyenkor egy-két hétig még folytatódik, mi nemes egyszerűséggel, magunk között Imre-napi ünnepségeknek nevezzük.
November 11.-én a Brit Királyi Légió veteránszervezet ünnepségén veszünk részt piros pipaccsal a mellünkön a fegyverszünet napjára emlékezve, az egész hónap a piros pipacsoké, papírból, kerámiából, textilből, utcán, házban, iskolákban, köztereken. Közben dúl a karácsonyi készülődés is, nagyjából a helloweeni ünnepségek lecsendesedése után, gyerekeink értetlenül szemlélik, hogy barátaikhoz hamarabb, gyakorlatilag folyamatosan jár az angyalka, csak velük bánik ilyen szigorúan. Még a nem keresztényekhez is beállít Jézuska, vagy ők tudják kicsoda, egy karácsonyfával, legkésőbb december elsején. 

Két év után itthon vagyunk, hónézőbe. Havat még nem láttunk, és minden egyéb gyanúsan másként történik. Helloween-re utaló jeleket már fedeztek fel a fiaim, de a trick or treat felkiáltásra már senki sem reagált. A tököket csak virágüzletek dekorációjaként csodáltuk meg. Gyertyákat, mécseseket vittünk a temetőbe, és érdekes volt látni, hogy legalább annyira fogékonyak a múlt, az élet-halál, a családfa kérdéseire, mint a félelmetes alvilági alakokra. Keresik a helyüket a családban, érteni szeretnék az összefüggéseket, amiket mi, állítólagos felnőttek sem értünk. Felteszik a nagy kérdéseket, amiket mi szintén nem, vagy csak visszafogott-szégyenlősen, székelyesen, magunkban. Válasz helyett közösen a lángokba merülünk, ma még csak nem is fegyelmezünk. 
Az iskolai lámpáskészítés becsapós: egy pillanatra úgy tűnik, Diválíra készülünk. De nem, Márton napi felvonulás lesz, előadással a köpönyegét cserélgető Márton püspök főszereplésével, akit fiam nagy beleéléssel alakít. Falevelekkel, virágokkal díszített befőttes üvegekben pislákoló, ki-kialvó mécsesekkel vonulunk, énekelve, időnként halkan belelépünk. Házi sajtos pogácsát majszolunk hagymás zsíros kenyérrel, forró teával, tábortűz melegénél osztjuk a világ egyre nagyobb gondját, a gyerekek az éjszakai játszóterezés ritka, édes pillanatait élvezik. Valahol, a világ más pontjain ma Diválí van, ünneplik a hazatérő Rámát, aki legyőzte a sötétség erejét, visszaállította a világ rendjét. Mi ma azért világítottunk, hogy a jócselekedetek fénye mindenkihez eljusson. Végső soron mindenki csak fényt akar, minél több fényt, győzedelmet a sötétség erőin, mintha erről szólna az egész november, idén különösen. Talán ezt szeretném, ha kihámoznák valahogy a gyerekeim ebből az egész masszából.

Túl azon, hogy valami mégis kimaradt. Létezik egy igazi angol ünnep, novemberben is: gyakorlatias, nem sért senkit, nem áltat, mindenkié. Angol. Bank holyday-nek hívják. Még a bankok is bezárnak aznap, azért. A bank mindenkié, felekezeti, etnikai hovatartozástól függetlenül. Vagy inkább fordítva: mindenki a banké. Jól elrejti a magamutogató, túl harsánynak észlelt vallási próbálkozásokat, egységesít, immunizál, radikálisabb a seasonal holidays kifejezésnél is, ami a karácsonyi ünnepségekre eufemizmus. Jól elegyít, ellágyít, langyít. Hétfő, hogy mindenkinek könnyebb legyen. Hogy ne kelljen – legalább aznap – ásító macskákat posztolni „Monday again” felirattal.