Egyed Péter Méhes György-nagydíjára

A Búcsúkoncert című, legendás Egyed Péter-verseskötetben olvashatjuk a következő sorokat:

„éveken át egy dalt hallottam, tudom,
mások is: több patak zongorajátékából
néha kivált a fák között forgolódó szél
víg trombitája, a kagylók mélyvízi morgását
megszakították a sirálysípok, lavina dübörgött,
majd madárkórusok szakították fel a hangot,
barlangharangok kongtak a föld ölében, s a 
vércseklarinét, akár egy mai orgonaszóló
vagy szintetizátorfutam.”

Azokban az időkben, amikor Egyed Péter költői-írói pályáját kezdte, a vers valami tágas, irodalmon túlmutató életérzésnek volt az egyik kivetülése. Voltak más kivetülései is: a rockzene megélése például. A Korunk Beat nemzedék című lapszámában Egyed Péter megírta, hogyan vált ez életformájává néhány évig. És ugyanennek a kritikai lendületet és a felszabadulás extázisát ötvöző életérzésnek a kivetülése lehetett a hetvenes években paradox módon a teória nyelvének megtalálása, amelyikről Tamás Gáspár Miklós akkoriban azt mondta, a legdemokratikusabb megnyilatkozási forma, hiszen elsajátíthatóak és megvitathatóak a játékszabályai, míg a kinyilatkoztatások nyelve, amely korábban jellemzőnek tűnt az erdélyi közbeszédben is, nem ilyen szabályok szerint működött.
A demokrácia szellemi terei, a szabadság filozófiái – és mindennek a nyelvi állapotrajza: ezek a motívumok végigvonulnak Egyed Péter egész irodalmi, gondolkodói pályáján.
Egy életműdíj alkalom az összegzésre – ahogy maga a tavaly megjelent Irodalmi rosta című gyűjteményes kötet is ilyen összegzés volt. A több mint 700 oldalas munka végigolvasása kiváló lehetőséget kínál bárki számára, hogy átgondolhassa az erdélyi magyar irodalom néhány központi kérdését.
Az egyik az irodalmi/kultúrabeli nemzedékek kérdése. Egyed Péter azok közé tartozik, akik az irodalomtörténészek elfogadottá vált terminológiája szerint a harmadik Forrás-nemzedék alkotói: azok közé, akik a hetvenes évek elején-közepén kezdték pályájukat. Nyitottság, igényesség, kísérletező kedv, színvonalas teoretikus tájékozódás – ezekkel egészíteném ki nemzedéki értelemben is azt, amit a mondandóm elején a felszabadultság életérzéséről, kritikai tájékozódásról mondtam. Azokhoz a messzire sugárzó energiaforrásokhoz, amelyekkel kulcsszó-szerűen ezt a generációt jellemezni lehet, Egyed Péternek meghatározó módon volt köze – az egyik ilyen sugárzó jelenlét a Bretter Györgyé, akinek az életművét, filozófusi és esszéírói örökségét Egyed Péter gondozta és gondozza tanulmányok, monografikus feldolgozások és egyéb tovább-gondolások révén, tanítványok újabb nemzedékeitől körülvéve. A másik kulcsszó az Echinox folyóirat, az a háromnyelvű kolozsvári diáklap, amelynek egybehangzóan legjobbnak minősülő éveiben a magyar oldalakat Egyed Péter és Szőcs Géza szerkesztették. Itt juthattak publikációs felülethez azok a fiatalabb szerzők ekkoriban, akik rebellis szellemükkel a legkevésbé alkalmazkodtak a korabeli írott és íratlan elvárásokhoz. Ha a nemzedékhez tartozásnak nem csupán a tényét próbáljuk rögzíteni, hanem az erre vonatkozó reflexióra is kíváncsiak vagyunk, ha a közös emlékezet rostáján kihullott, izgalmas szerzők után nyomoznánk, olvassunk Egyed Pétert.
A másik nagy téma, amelyikkel összefüggésbe hozható Egyed Péter pályája, az intézmények kérdése. Egyed Péter a legendás, Domokos Géza-féle Kriterion Könyvkiadó szerkesztője volt hosszú időn keresztül. Azok az írások, amelyek az Irodalmi rosta című kötetben a Kriterionhoz, a Korunkhoz, A Héthez és az őket működtető szerkesztőkhöz kapcsolódnak, arról győzhetnek meg bárkit, hogy egy kultúra profilja az intézményein keresztül ragadható meg legpontosabban – intézmények nélkül nincsen kulturális élet. Kiderül viszont az is, hogy rátermett, vállalt feladataiknak megfelelni tudó emberek nélkül nincsenek intézmények. Egyed Péter munkájának nyoma ott van, megtapintható a Kriterion Könyvkiadó számos kiváló könyvében. És természetesen ott rejtőzik valahol abban a tárgyi környezetben is, amelyik az erdélyi magyar nyelvű filozófiaoktatás rendszerváltás utáni szakaszát jellemzi. Ha valaki az intézmények anyagszerűsége után nyomozna, olvasson Egyed Pétert.
Végül, de nem utolsó sorban Egyed Péter nagy témáinak egyike maga a kritika, a szó legszűkebbtől legtágasabb értelméig. Az Irodalmi rosta alapján felidézhető és megidézhető az a szép történet is, amelyik a „Pezsgő-díj” történeteként vált ismertté – amikor néhány romániai magyar kritikus, köztük Egyed Péter, éves számvetéseiben a mindenkori előző év könyvterméséről rendkívül pontos mondatokat tudott kimondani, egy olyan belső szabadság megéltségét tanúsítva, amelyet külső korlátozásokkal nem lehetett elvenni tőlük. Kritika volt ez a szó legklasszikusabb értelmében, irodalmi művekről szóló, szabadon érvelő beszéd, és kritika volt tágasabb értelemben is – mentalitások, életformák, intézményrendszerek kritikája. Ha valaki érzékelni, nem csupán érteni próbálná, hogy mit is jelent valójában a kritika, olvasson Egyed Pétert.
Sokoldalú alkotót díjaz ma Méhes György-nagydíjjal az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy kiváló költőt, prózaírót, esszéírót, kritikust, szaktudóst – voltaképpen máris egy több életműre elegendő teljesítményt. És egy olyan embert is díjaz ma az Erdélyi Magyar Írók Ligája, aki intézményeket hordoz magában. Szívből gratulálok a díjhoz.


Elhangzott az Erdélyi Magyar Írók Ligája  (EMIL) díjátadó ünnepségén: Kolozsvár, 2015. december 12.