Vezesd még egyszer...

Alig egy fél éve kőtöztem ki Csíkszeredából Pestre, s há felhí Berci keresztapám, hogy van neki egy erőst jó komája, Incze Áron bá, s hogy az Budapestre akar menni, nezelődni, de kéne valaki, aki kalauzolja cseppet, mert életjiben nem vót ilyen bühnagy városban. Na mondom, eppeg egy ilyen székely dinozaurusz hiányzik a nyakamra. De Berci keresztapám elkezdett rimánkodni, hogy szegény öregecskének a felesége megkerált, eladta mindenét, házat, fődet, erdőt s ez az egy vágya van, mielőtt magát a nagy keserűségibe felakasztaná, hogy egy hetet úgy éljen, mint az urak, Budapesten.

Na mondom, engem akkor is hagyjanak ki ebből az egészből, mire Berci keresztapám ordítozni kezdett, hogy így meg úgy, s én neki azóta engedelmeskedéssel tartozom, mióta engem a pap orra alá tolt s az engem meglocsolt, én meg őtet. Mit tehettem mást, két nap múlva kimentem a vonathoz, várni az öregecskét.

Le is szállt, fel vót őtözve szépen, ahogy a fővárosba jőni illik: harisnyanadrág, csizma, fehér ing, lájbi s akkora pörgekalap, hogy ejszen egy küsebb tehenycsorda is megbújhatott vóna az árnyékába. Jókora átalvetőt is cepelt, csak úgy görnyedett alatta.

Mondom, Isten s a vonat hozta, Áron bácsi, be jól néz ki, adja szeg ide azt a cókmókot, hadd cepeljem!

Aszondja az öreg, fiam, én ezt oda nem adom, mert még elszaladsz vele, s akkor én mit csinálok itt, a nagy idegenbe?

Jó, akkor lépjünk, üljünk fel a metróra s menjünk hezzám haza, a másik szobában elalhat, van pörköltem meg egy csepp pálinkám is.

Mi az a metró, kérdi az öreg. Mondom, olyan vonatféleség, a főd alatt menyen.

Édes fiam, nem vagyunk vakondokok sem geleszták, hogy a főd alatt haladjunk, menjünk taxaméterrel, s én fizetem s ne hezzád mennyünk, hanem abba az izébe, a Forszízenszbe, met nem megyek én a te nyakadra.

Mondom, meg tetszett bolondulni, Áron bácsi, hát ejszen az a legdrágább egész Budapesten.

Aszondja, fiam, én nem azt kérdeztem, mennyi, hanem aszontam, vigyél oda.

A Forszízenszben cseppet csodálkoztak rajtunk, de sokat láttak már azok es, s az a három arab sejk, aki a hallban ücsörgött se vót kevésbé zákhányos kinézetelű abban a fehér rokolyában.

Aszondja az öregecske a recepciósnak: A legfáinabb szoba kéne, egy hétre ejszen.

Kérdi a recepciós, hogy egyágyas vagy kétágyas legyen.

Nekem édesmindegy, ecsém, met világéletemben a fődön egy pokrócon aluttam, attól ilyen egyenes még mindig a hátam.

Erre a másik már megkockáztatta bátortalanul a kérdést, hogy de lesz-e miből kifizetni, mire az öregecske: hogy ejszen ugye azért fizetik, hogy ne kéváncsiskodjék s szemtelenkedjék, hanem adjon szobát.

No, felvittek a szobába, végigmutattak mindent, az öregecske arca meg se rezdült, pedig akkora luxus vót ott, hogy ilyet csak filmen ha láttam. A végén aszondja Áron bácsi: aztán hallja-e fiam, itt valami mosdótál nem akad? Magiknál nem szokás tisztálkodni? S a pottyantós árnyékszéket az udvar melyik sarkába találom?

Akkor még egyszer megmutatták neki, hümmögött is az öreg, hogy a sok pénzt elkérik s mégis benn kell szarni a házban.

Na, kezdett nekem megtetszeni az öregecske. Kérdem, meghívhatom egy vacsorára meg néhány pohárkára?

Nem fiam, mert én hívlak meg, vedd tudomásul, hogy végig én fizetek. Azzal azt a nagy átalvetőt kinyitotta, s hát telistele vót húszezresekkel. Abból egy nagy marékkal a lájbija zsebibe bégyűrt, s azzal mentünk is vacsorázni.

Elvittem egy luxusvendéglőbe, lásson csudát. Kihozzák a menüt, az öreg nezegeti, hümmög. Jön vissza a pincér, mire az öreg kérdi:

Fiam, aztán itt olyan heprecsóré akad-e véletlenül, amit nem gőzöltek meg vaníliával, francia szederrel meg nem ijesztettek, s valami olyan állatból van, amit én es ösmerek?

Hát, vakarózik a pincér, esetleg libamáj, tudja, az a nagy szárnyas madár, amelyik gágog.

No, az ejszen jó lesz, hozzon olyat.

Kihoznak egy irtó nagy tányért, a közepiben van egy kisujjnyi máj, két pötty szósszal s valami gezemicével.

Aszondja az öreg: Ezt akkó most meg kell kóstoljam, s ha ízlik, kihozzák az egész adagot?

Nem mondja a pincér, ez a teljes adag.

Az öregecske felém fordul s kifakad: No, fiam, kezd nekem elegem lenni ebből a nagy luxusból. A taxaméteres nem engedi meg, hogy rejagyújtsak a csotrogányban, a híres szállodába benn kell szarni, akár a disznónak az ólba, itt meg pipemájat adnak, s amit fosott s meg nem evett, azt rejarakják. Tudod mit, vigyél inkább oda, ahol a szegények esznek!

No, elmentünk egy normális vendéglőbe, itt aztán az öregecske akkora bécsiszeletet kapott, hogy lógott le az asztalról. Elégedett is volt erőssen, s hát még amikor a pannonhalmi ágyaspálinkát is kihozták.

No fiam, mégis jó hely ez a Budapest, nemhiába kévánkoztam ide egész életemben. Te, s te itt mit csinálsz? A szép Erdélyországot métt hagytad ott?

Mondom, író vagyok s itt jobbak a lehetőségek.

Há mit írsz, fiam? Ejszen a törvényszéken vagy jegyző?

Mondom nem, verseket írok, mint Petőfi Sándor, meg regényt, színdarabot, ilyesmiket.

Értem fiam. De én azt kérdeztem, mit dógozol?

Mondom, hogy ezt.

Csóválja a fejit, miért, ezért még pénzt is adnak?

Mondom: igen.

Jó bolondok, aszondja, a semmiért fizetnek, de hát ha aggyák, te se légy hülye, s vedd el. De azétt valami rendes mesterséget es tanulhatnál, met ha az agyuk megjön, te biza éhen pusztulsz.

S hát milyen ország ez? Mondom, olyan furcsa. Van itt jobboldal meg baloldal, aztán ezek egyfolytában meg akarják nyuvasztani egymást. Értem, aszongya, úgy vannak mint mi az oláhokkal.

Mondom, olyanszerűen, de itt azért utálják egymást, mert mindegyik másképp gondolja a dógokat.

Hát hogy gondolják, fiam? Mondom: van itt a liberális, az azt hiszi, hogy mindent szabad csinálni, meg van a nemzeti, amelyik úgy gondolja, hogy csak bizonyos dógokat szabad s nem mindent.

Aszondja az öregecske, hogy ő ezt nem érti.

Próbálom másképp: az egyik aszondja, hogy az egész világ a hazája s mindenki egyenlő, a másik aszondja, a hazája Magyarország s a magyarok a legkülönbek a világon.

No, mondja az öregecske, egyiknek sincs igaza, met azétt vagyunk a velágon, hogy valahol otthon legyünk benne s nem a magyar a legkülönb a fődkerekségen, hanem a székely, s az oláh ejszen a leghitvánabb.

S hogy akkor most éppen min herregnek? Mondom, most épp azon, hogy mind szökdösnek ide az arabok meg a szerecsenyek, mert ott nálik háború van s itt még nincs, aztán az egyik bé akarja fogadni, a másik meg el akarja kergetni.

Aszondja az öreg: fiam, mondd meg ezeknek, hogy mi es béengedtük az oláht, aztán ne hogy jártunk.

Jó, megmondom, de jobb ha nem politizálunk, mert az azért ennél ejszen csak komplikáltabb.

Aztán kérdezte az öregecske, milyen jó szórakozást ajánlok. Gondoltam, megviccelem. Holnap lesz a melegfelvonulás, olyat még biztos nem látott.

Mondja az öreg: Dehogynem, Csáuseszku alatt, mikor augusztus 23-án fel kellett vonulni, olyan meleg vót, csak úgy csepegett a verejték mindenkiről, de most miért kell felvonulni a nagy melegben, ha már a büdös kommunisták nem kényszerítenek? Mondom, ez nem olyan, hanem a melegek vonulnak fel. Nem érti. Mondom másképp. Úgysem érti. Mondom, ezek olyan férfiak, akik a férfiakat szeretik.

Aszondja az öreg, hogy azzal meg mi a gond, mert a komáit ő es szereti, még ha időnként essze es verekednek. Mondom, de ezek másképp szeretik egymást. Nem érti. Addig mind nem érti, hogy kifakadok s egyazegybe megaszondom, hogyan monyókolnak.

S aztán az ilyeneknek a kedves feleségeik mit szóllanak ehhez? – kérdi hüledezve az öregecske.

Na jó, ejtem a témát, nincs elég időm az elmúlt évtizedeket elmagyarázni. Kérdem: sétálni, várost nézni akar-e? Majd holnap vagy holnapután, van még elég idő.

Színház? Mondja: Fiam, olyan nálunk es vót egy párszor a kultúrban, de én azt ki nem állhatom, met milyen majom ember az, aki úgy csinál, mintha valaki más lenne, s ezétt még pénzt es elkér. Legutóbb meg es hajigáltuk őket pityókával, azóta se jöttek.

Hanem valami jó bordélyházba vigyem el, régecske vót fehérnéppel. Mondom, bordélyok nincsenek. Édes fiam, nekem a nagyapám meg az apám annyit mesélt a jóféle pesti bordélyokról, hogyhogy nincsenek? Úgy, hogy azóta eltelt hetven év, úgy.

Mondom: de azért ribancok akadnak. Nem kell. Miért nem kell? Mert székely ember az ilyesmiért pénzt nem ad. Mondom, de hát az elébb bordélyba akart menni. Az egészen más, az bordély, ott az a rendje, hogy fizetünk.

No, akkor menjünk romkocsmába. Hát az meg milyen? Mondom, milyen, szándékosan hitván, zseges meg lepukkant, hogy ne érezze feszültnek magát az ember benne, tudjon ellazulni. Olyan, mint a bodega otthon? – derül föl a öreg. Olyan, olyan, csak sokkal nagyobb s nem csak kétféle ital van benne. Akkor odamenjünk.

Elmentünk a Szimpla kertbe. Az öregecske ámul-bámul, ez tényleg nagy erőssen. S aztán miféle s mennyiféle furcsa népek nyeletlenkednek itt, hát ezek métt jöttek ide? Mondom, a fél Európából ide járnak duhajkodni, mert jó a hangulat és olcsó az ital. Há de akkor métt nem hezzánk jönnek a faluba, ahol ötször olcsóbb? Mondom, azért, mert Budapest az Budapest, nem pedig Varangyosgölöncsér.

Azt azétt még meglátjuk, hümmög Áron bácsi.

Megittunk pár pohár pálinkát, aztán az öreg szúrósan a szemembe nézett, s kerek-perec aszonta:

Fiam, te most hazamész, mert ma neked eddig vót, de én mulatni akarok s esszeszedni vaj két-három fáinabb cinkát.

Mondom, én is.

Akkor mulass máshol, met te azt nem kell lássad, hogy én hogy mulatok, met aztán híre megy, s nem akarom, hogy a falu pletykálja. Mondom, hallgatni fogok, mint a sír.

Mondja ő: Nem hiszek neked, met költő vagy s azok hitván népség, me fossák a szót, ha kell, ha nem. Holnap reggel ötkor gyere értem a szállodába, met ha mulatok, későn kelek... (Megjelent a Bárka 2015/5-ös számában)


A teljes írás a www.barkaonline.hu oldalon olvasható