Kedd reggel

Kedd reggelente szokták elvinni a Mi Utcánkból a Szemetet. Ilyenkor már hét órakor váltanak néhány szót egymással a Nyugdíjasok, akik először szokták kihelyezni ki a Szennyet a Járda szélére, és a munkába igyekvők rendszerint sietve, nem egyszer bajszuk alatt mormogva vonszolják ki a rendszerint túlterhelt kukákat, zsákokat – általában fél nyolc előtt két perccel.

És minden kedd reggel, óramű pontossággal, fél nyolc után négy perckor érkezve, végig szokta járni a Mi Utcánkat kerékpárral egy roma fiatalember, aki módszeresen végignézi az összes, útszélre kitett Szemetest, és összegyűjti belőlük azokat a dolgokat, amiket használhatóaknak vél. 
Mindig nem sokkal a begyűjtő kocsi érkezése előtt végez is az ősöreg Pegas biciklit taszító, mindig az időjáráshoz illő ruhába öltözött (esőben vízhatlan kabát, hidegben vastag ruha, nyáron trikó-rövidgatya), mindig gondozott külsejű fiú, aki kínosan vigyáz arra, hogy viseltes, de rendszeresen mosott ruhái fölött, akár esik, akár havazik, tiszta legyen a láthatósági mellénye. 
Többször láttam már az utcán, amint – kesztyű nélkül... – belenyúl minden szemetesbe, és, láthatóan jó rutinnal találja meg a potenciálisan értékeseket a Kidobott Holmik között. Mire végigjárja a környéki Utcákat, általában két hatalmas rafia szatyrot is meg szokott pakolni.
Egyik reggel közvetlenül a kapuban találkoztunk. Én mérgelődve vonszoltam ki a degeszre tömött szemetest, ő meg épp befejezte a szomszéd kidobott holmijainak a gyors „leltározását”. Nagy meglepetésemre odajön mellém, unzsenír kinyitja a kuka fedelét, ám rögtön vissza is ejti. Majd rám néz, és rezignáltan, bevezető- vagy köszönőformula nélkül, azt mondja:
– Á.., tudtam! Nálatok sosincs semmi érdekes... Bezzeg túl, a dokiéknál (és átmutat az Út túloldalára, a sokemeletes villára) egyszer még egy laptopot is találtam. Igaz, kellett belé vagy 150 lejre új képernyő, de még ma is működik...
Majd futólag, néhány másodperc alatt, megnézte a távolabbi szomszédaink szemeteseit is, és köszönés nélkül áttolta kerékpárját a „dokihoz”, ahol valóban hatalmas szeméthegy emelkedett, elektronikus készülékek dobozaitól kezdve pizzás vacsora romjaiig – és ez csak a halmaz tetején!

És én megkezdtem a vánszorgásom a Szeméttel Szegett Utcákon, a Város Szíve felé, és nem értettem, mért van az, hogy lehetnek a világon olyan emberek, akiknek az életébe mi, úgynevezett polgárok, csak azáltal kapcsolódtunk bele, ami már nem kell nekünk, ami már nem mi vagyunk, amit megtagadtunk...