Szaurián is túl - India


Középiskolás koromban szembesültem először a nagy elválasztással, amit természetesen mi, nyugatiak eszközöltünk a világ felosztására,  megértésére. Egészen pontosan a nyugatiak, "mi" nélkül, akkor még . Popper Péter tolmácsolásában létezett a "vagy" kultúrájú Nyugat, amire a szembenállás, konfliktus, végletes megélés volt jellemző, illetve az "és" kultúrájú Kelet - kiemelten India - a toleráns, elfogadó, árnyalt világ. Ez a  szinte infantilisan leegyszerűsített világkép sokáig elkísért kiterjesztett kamaszkorom állomásain, hogy végűl romantikus-jógás énemnek mindkét világ tükröt tartson. 

A csíki ködből tartottam a goai napsütésbe december elején, hidegből melegbe, fűtésből hűtésbe. Nem tartottam kultúrsokktól, fölényesen magam mögött tudni véltem azt, és különben is, miért mindig kelettől várjuk a sokkot - lázongtam magamban ? Hol is van Szauria egyáltalán, legutóbb a térképen nyugatra rajzoltam, lehet, hogy inkább erre, keletre keressem? Vagy ideje lesz megállapítani, hogy Szauria csak kivetítés, székely elhatárolódás minden mástól, bezáródás, idegenkedés, tolerancia és empátia-hiány? Hogy irány(ultság)tól függetlenül minden szaurusz marad - nagy, esetlen, fura, nevetséges - , amit magunkon kívűl határozunk meg.

Sikerült jól összezavarodnom. Észlelési nehézségeim tudatában is jól beletört a fogam ebbe a kint-bent fogalmi rébuszba, akárcsak a bal-jobb gyakorlati alkalmazásába, vagy az "előre vagy hátra visszük az órát" kérdéskörbe szokott. Rendes székely ember tudja, hogy kint mindig hideg van, bent viszont meleg. Pláne így, télidőben. Ha mégsem, hát így kellene lennie, ez a világ rendje. Az olyasfajta veterán szemüvegeseknek pedig, akik már nem is emlékeznek a mentes időszakra, nyílvánvaló, hogy kint tiszta kép, bent - homály. Ezért inkább be sem mennek a boltba, hisz minimum 5 perc , amíg látunk valamit, addig pedig azt is elfelejtjük, miért mentünk be! Indiában a beigért kultursokk nagyon trükkösen érkezett, köd formájában, amikor a legkevésbé vártam. Ha kiléptem a propelleres házból, a légkondis vonatról leszálltam vagy csak kidugtam a fejem az ablakon. Feje tetejére állt minden, bent volt hideg, kint meleg, és nemhogy elfogadni, de még megérteni sem tudtam, egy hónap elteltével is rácsodálkoztam a jelenségre. Ekkor már rendben volt a köpködés, reflexből adtam az autogramot, szuvenír gyanánt mosolyogtam a kamerákba, füleim dugulását, a dudaszó állandóságát, chilit curryvel már mind megszoktam, csak a szemüvegem utáni ijedt kapkodást nem tudtam kiiktatni a napirendből valahányszor az utcára  kilépve bepárásodott a lencse. Zsigeri értetlenségemet fokozta a hideg-meleg dialektikájára nehezülő fűtés-hűtés kérdés, de a legnagyobb zavart a kint-bent dichotómia okozta. Nem az ellentétek, a felfordítottság, a hozzájuk kapcsolódó előítélet állt a megértés, elfogadás útjába. 

Miközben sikeresen megvakartam jobb kezemmel a bal fülcimpámat, még mindig keresem Szauriát a térképen , próbálok elhelyezkedni benne, elkülönülni tőle, hozzá képest határozni meg magamat. Rajtam kívűl van, időnként bennem, tőlem nyugatra, máskor keletre. Gyerekeim nyitottságával, kamaszkori rajongással naponta rácsodálkozok szineváltozására. Elmondok róla hideget-meleget.