Tavasz-szín reggel

Ma reggel kinéztem az ablakon, és láttam az Eget eltakaró nagy, fekete fellegeket. És hideg volt a kinti lég, annyira hideg, hogy úgy döntöttem, a mai reggelt még télként fogom megélni. Tehát fekete nadrágot öltöttem, fekete bakancsot vettem fel (előtte vastag, fekete zoknit húztam), fekete szvettert kaptam magamra, fekete sállal öveztem a nyakam, mindezt fekete kabáttal borítottam be. Sötét hajam fekete sapka alá rejtettem, és, fekete táskám a hátamra véve, kiléptem az Útra, miközben sötétbarna szemeim fázósan húzódtak meg a fekete szemöldököm és fekete borostám mögött.

Fekete macskák ólálkodtak a fekete ágú bokrok aljában, őrködtek a feketére festett kapuk oszlopain – csak szemeink izzása törte meg az érkező Reggel előtt még egy utolsót tomboló, a Várost mindenestül maga alá temető Sötétséget.
A hideg Széllel merészen szembeszegülve törtem az utat az Útra, Járdára lógó fekete ágak között a Város felé, amely még oly messze volt, hogy a köröttem ólálkodó fekete macskák nem érezték fenyegetésnek az ott tomboló vas-szörnyetegeknek a Sötétségben szertehullámzó, artikulálatlan üvöltéseit. 
Leszegett fejjel törtem szét a Sötétség rétegeit, miközben a fekete kapuk mögött vonyítottak, szűköltek a bezárt ebek, és közben álltam a fekete macskák izzó pillantásait.
A Sötétséggel és szolgáival, a fekete macskákkal való küzdelmem közben észre sem vettem, hogy közben megérkeztem az Út Sarkára, és nem vettem észre azt sem, hogy oda már előttem egy töredékmásodperccel megérkezett egy Öreg Hölgy is. Azt, hogy idős, a ráncos arcán láttam, melyet dühösen felém fordított, mikor a Sötétből kibukkanó határozottságommal szinte az Út közepéig sodortam, mert máskülönben sem tartása, sem a ruhája nem árulta volna el, hogy ő öreg. Magasabb volt, mint én, és... lila... Teljesen lila volt a lenge blúza (hideg volt!), a libbenős szoknyája, lila volt a harisnyája, lila a cipője, de lila még a cipőtalpa is, és mindezt impozáns lilás-szürke hajfonatokkal koronázta.
És igen, azért mondom, hogy előbukkantam a Sötétből, mert halványlila fényudvar vette körül az idős nőt, fénykör, melyet óvatosan elkerültek a környéken tömegesen ólálkodó fekete macskák. 
Megfordult, és, végignézve rajtam, pillanatnyi dühe meglepetéssé változott – és fényköre is mintha halványult volna... Majd mögém nézett – valószínűleg észrevette a mögöttem tízesével izzó feketemacska-szempárokat – hátrább lépett kettőt, és, lila táskáját átvéve a bal kezébe, a jobbjával keresztet rajzolt a levegőbe – felém, és a fákon-kapuoszlopokon immár fürtökben lógó, izzó szemű fekete macskák felé. 
Majd kilépett a Sötétség köréből, és méltóságteljesen elindult a Város felé. 
Ám a kereszt ott maradt, belekarcolva az Utca levegőjébe, és, mire fölemeltem a fejem, és utánanéztem, a környéket már ellepték a lila ibolyák, valamint a lila akácok és lila orgonák rügyei, amelyek hirtelen kisarjadásának zaja belekeveredett a menekülő fekete macskák ijesztő nyávogásába.
– Úgy néz ki, hogy az idén mi ketten hoztuk el a Városba a tavaszt... – nyugtáztam magamban, és a keresztet kikerülve én is elindultam a Város Szíve felé.