Arról, amiben hiszek

Nem értem, mi ez a kereszténység elleni kereszteshadjárat, ami az utóbbi időben meg- és felerősödni látszik. Ahogy azokat sem értem, akik azt hiszik, ha Istent emlegetik, már ők maguk is rendben vannak, úgy azokat sem, akik abban ringatják magukat, hogy a kereszténység az oka minden rossznak. Minden rossz, semmi se jó, a pápa is csak hülyeségeket beszél (szerintem pedig remek pápa).

Számtalanszor megírtam már, mennyire gyűlölöm a képmutatást, vagy azt, amikor a szertartásokkal akarják elvitetni a hitet, mint valami balhét, ahogy számtalanszor azt is, hogy jobban örülnék, ha az egyház intelligencia- és kreativitáshányadosa nagyobb lenne. És annak is, ha valaki nem úgy próbálná Európát megvédeni, hogy közben megfeledkezik a kereszténység szelleméről.
Persze nagy kérdés, létezik-e hit vallás és egyház nélkül, létezik-e úgy, hogy tömegesen részesüljenek belőle. Szerintem a hit nagyon egyéni, bensőséges ügy, személyes viszony azzal az Istennel, akinek a legcsodálatosabb arca Jézus.
A kereszténység azonban mégis hagyomány, tanult valami. Nem én próbálok meg hinni először (s ha próbálok, talán már hiszek is): a hitemet Pascaltól, Makkai Sándortól, Steinhardtól, Márton Árontól tanulom, de olyan "pogánytól" is, mint Marcus Aurelius. A kereszténység (kell-e ezt még magyarázni?) csodálatos lelki szerkentyű.
Számomra a kereszténység nem az ilyen vagy amolyan vallástanárok, nem az inkvizíció, nem a jámborképű gonoszok, még csak nem is a pápa. A kereszténység az a mozdulat, hogy fel tudok nézni valakire, akiről azt remélem, hogy ott van. Ez a (meglehet, abszurd) reményem nem lenne, ha a kereszténységet nem találták volna ki. Ahogy nem töprenghetnék el az abszolút áldozat, a szelíd hagyományellenesség vagy a fájdalmas anya fölött sem.


jodemenysegfoka.blog.hu