Regény a szabadság hiányáról

Az irodalomtörténet a legjelentősebb holokauszt-regények között tartja számon – joggal! – a Sorstalanságot. Tárgya, illetve forrásvidéke tekintetében valóban egy adott történelmi korszakhoz és helyzethez kapcsolható, de véleményem szerint nemcsak a lágerlétről szól, hanem általában az emberi lét és az egzisztencia kérdését veti fel, s kapunk is erről íróilag igen eredeti, az epika „nyelvén” készült értelmezést. A nemrég, március 31-én budapesti otthonában, életének nyolcvanhetedik évében elhunyt Kertész Imre Nobel-díjas regényét olvasva ugyanis bárki ráismerhet a maga kiszolgáltatottságára és szenvedésére, akármely emberrel vagy néppel történt vagy történjék is meg.

Nem hagyja nyugton az olvasót a kérdés, hogy hogyan s milyen mértékben érvényesül az egyén szabadsága a személyes választásokban és döntésekben? Foglalkoztatja, hogy miért csak külső meghatározottságok kiszolgáltatottja lehet az ember, illetve miként alakíthatná saját maga  – a lehetőségek szerint – életét. 
A német haláltáborokat megjárt, mindössze tizenötéves regényhős szabadulása után nem a kézenfekvő és leegyszerűsített, s a mai napig ismételt felszínes nézeteket és véleményeket osztja. Gyermeki nézőpont, friss rálátás és érett bölcsesség, pontosabban túlérettség egyszerre érvényesül a vele történtek és általa átéltek értelmezésében. Helyreigazítja a környezetében hangoztatott közhelyszerű megfogalmazásokat, mondván például, hogy Auschwitz után nem kezdhetni új életet, csakis a régi folytatható. Nem fogadja el azt a nézetet – habár része volt a teljes megaláztatásban és szenvedésben –, miszerint az egyik oldalon csak ártatlanok, a másikon csak bűnösök lettek volna az adott történelmi helyzetben, cáfolja továbbá, hogy az átélt borzalmakat feledni lehetne. Vitába száll két öreg szomszédjával, akik otthonukban élték át a vészkorszakot, de áldozatoknak tartják magukat, azzal érvel, hogy mindenki tett lépéseket affelé, ami bekövetkezett Európában a huszadik század közepe táján.
„Én is végigéltem egy adott sorsot – magyarázta az öregeknek, mintegy elmélkedve a felmerülő kérdéseken. – Nem az én sorsom volt, de én éltem végig – és sehogy se értettem, hogy is nem fér a fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán.” Ezúttal a maga számára is tisztázza sors és szabadság összefüggését: „ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; (...) ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, (...) azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors.” Csak annyi kiegészítést kíván az előbbi idézet – amit különben az író másutt, naplójában megtett –, hogy a tulajdonképpeni sorstalanság az az állapot, amit külső meghatározottságok nyomán kell – mondjuk totalitárius rendszerekben – elszenvednie az embernek. 
A sorstalanság tehát a szabadság hiánya. Erről, a mindenkori szabadság hiányáról szól Kertész Imre 1975-ben megjelent, s jó negyedszázaddal később díjazott regénye.