Polgárok és hipochonderek

Jó ideje úgy vagyok a második „szülővárosommal”, Szatmárnémetivel, mintha csak egy regényben olvasnám. Mágikus realizmus keveredne benne a Ká-európai rögvalósággal a régi recept szerint, hogy az olvasó teljesen elbizonytalanodjon abban, hogy mi igaz és mi nem. S talán volna benne némi tanulság is.

Egy ideje nem értem a régi városom. Ha körülnézek a főtéren, milliókat érő autókat látok, amelyek balkáni leleménnyel parkolnak, ám mielőtt arra gondolhatnék, hogy gazdag és megállapodott vidékre értem, rögtön megpillantom a főtér egykori koronaékszerét, a volt Pannónia szállót. Ami Párizsnak az Eiffel-torony, az Szatmárnak a Dacia hotel, csakhogy a Partium legszebb szecessziós épülete romokban. Mállik, rohad, kisebb-nagyobb darabok hullnak le belőle a járdára. Talán akkor is szebben festene, ha hajléktalanok laknának benne, hiszen akkor legalább úgy tűnne, mintha lenne gazdája. A helyzet olyannyira botrányos már, hogy a városvezetés (vagy mások) molinót függesztettek az épület elé (ráfestve az épület egykori képét), hogy eltakarják a mindenkihez méltatlan pusztulást.

Szóval nézem a csoda új kocsikat, a megállapodottság és a polgári lét kellékeit, és nem tudom összeegyeztetni a járdák állapotával, a gazdátlanság megannyi apró jelével. (Persze, ne legyek igazságtalan: történnek előremutató változások is, hosszú idő után például nemrégiben újra megnyílt a strand, és igen tetszetős, kellemes kis hely lett az évekig nyúló enyészet után.)

Vajon a kocsik tulajdonosait nem zavarja az, hogy a magánluxusukból hova és mibe lépnek ki? A polgári öntudat vajon csak a fényes karosszériáig terjed, és ami azon túl van, az már a más gondja? Vajon kialakulhat polgári középréteg csupán kellékekből, magamutogatásból, privát dölyfösségből? Hiszen ha a kocsik tulajdonosai vagyonuk és látható befolyásuk töredékét latba vetnék, annak biztos nyoma maradna. Hiszen volt idő, amikor a magára valamit adó közösség, ha kellett, hát téglánként dobta össze azt, amit büszkeségnek, az identitása részének tekintett. Legyen az katedrális, iskola vagy tűztorony. Valami, ami nélkül mi nem lehetünk mi. Így rakódott egymásra az, ami végül otthonossá tette a várost, s nem az egyéni boldogulás mögötti silány díszletté.

Beteg a város, jöhetne most a drámai és elkoptatott fordulat, de most szó szerint értem. Soha nem voltam még olyan városban, ahol ennyi gyógyszertár lett volna. Elég megállni a sugárút egy tetszőleges helyén, hogy összeszámolj hármat-négyet belőlük. Egymás hegyén-hátán, mintha legalábbis holmi tüdőszanatórium lenne a város, amelyben a betegek rántott hús helyett zabálják a pirulákat.

Járvány dúl erre? – kérdem anyámat, aki szintén gyógyszertárban dolgozik. Ő hívja fel a figyelmem kvázi látványosság gyanánt a legújabb patikákra, mert újra és újra nyit még egy és még egy. Mintha a régi időket visszahozva sorban állnának az emberek lázcsillapítóért és potencianövelőért. Mintha arról suttognának a városban, hogy hova jött allergia elleni szer és hova C-vitamin. Hova érdemes odaállni már hajnali négykor nehogy idő előtt elfogyjon. Vagy tán fellendült a gyógyszerturizmus? Hipochonderek tartják itt évi kongresszusukat? Vagy tán annyira fontos errefelé az egészség, hogy már nem is virágot, hanem végbélkúpot visznek itt az első randevúra? Lassan már cipőbolt és pékség helyett is ez lesz, hiszen láthatóan ez éri meg, erre van igény és kereslet, ettől lehet ilyen bombaüzlet a dizájnos, szépen csillogó gyógyszertár. És tényleg lehet ebben valami, mert annyit töprengtem ezen, hogy szinte megfájdult a fejem.

Pénzmosás, mondja erre egy jól értesült. De hát ennyi fekete jövedelme a kolumbiai drogkartelleknek sincs, mondom tétován. Még bankból sincs ennyi, teszem hozzá még tétovábban. Templomból se. Mintha ropogós bankó, ima és a hosszú élet titka adna randevút egymásnak a gombamód szaporodó szatmári patikákban.

Először arra gondoltam, hogy megírom. Lesz belőle egy jó kis novella. De aztán rájöttem, hogy nem, ezt nem lehet, hiszen itt a város írja önmagát, és azt utolérni szürke minden fajta képzelet. Így csak olvasom, évről évre, lassan fáradó kíváncsisággal.


www.maszol.ro