Szövegektől körülményekig

Nemrég egy irodalmi találkozó adott alkalmat, hogy elmondjam, az irodalmi műveltséget szolgáló s a hiteles és értékes műveket mindig szövetségesének tekintő ember is eljuthat odáig, amikor már nemcsak az irodalmi szövegeket, hanem mindenekelőtt az azokkal összefüggésben lévő körülményeket figyeli és értelmezi. S annál inkább megteheti ezt, minthogy már a kezdetekkor, több mint három évtizeddel ezelőtt is azt gondolta, hogy szövegek értelmezésén keresztül tulajdonképpen élet-problémákat vethet fel, mivel helyénvalónak tartotta azt a meglátást, miszerint a kritikus írásaiban a forma a valóság, és rajta keresztül kérdezi ő végső kérdéseit az élettől.

A szépírót, a költőt, elbeszélőt, drámaírót ugye a belső és külső körülmények, úgymond az élet indítja művek megírására. Egy érzés vagy élmény, egy helyzet, egy emberi sors, egy történet például, s ha ebből ihletett és hiteles mű keletkezik, akkor az jó alkalmat adhat a kritikusnak, az esszéírónak, hogy az illető mű jelentőségét tudatosítsa az olvasóban, hogy értelmezze azt, ami végső soron azzal jár, hogy közvetett úton bár, de magáról a valóságról, az életről beszélhet. Amikor pedig ugyanaz az irodalomnak elkötelezett személy írásaiban közvetlenül a körülményeket értelmezi, akkor maga is élményekre, élethelyzetekre, történetekre alapozva teszi ezt, ugyancsak egy teljesebb valóságkép és életismeret kialakítása céljából, tudván azt, hogy ama valóságkép, illetve életismeret az önismeretet is magában foglalja.

Az viszont már kérdéses, hogy mindez a tevékenység, végső soron az igazság megismerésének folyamata mire is szolgál? Teszünk-e szert általa például több és tartalmasabb, tartósabb emberi kapcsolatra? Kimondottan is felmerült ez a kérdés Pascalban, a neves tizenhetedik századi tudósban és filozófusban – nevével találkozhat minden középiskolás! –, akitől különben az a híres meghatározás származik, hogy az ember gondolkodó nádszál, s aki saját példájából kiindulva határozottan feladta a leckét nekünk, mai gondolkodó nádszá­laknak is. Azt a kérdést vetette fel s hagyta nyitva a Gondolatok egyik részében (144. töredék), hogy egyáltalán szükségét érzi-e az ember a minél teljesebb igazság megismerésének és kimondásának? Netán könnyen eltekint ettől, úgymond boldogsága érdekében, lévén, hogy az igazság ismerete éppen boldogsága megélésében zavarná?

Íme, bölcselőnk vallomása, magunkba nézésre okot adó kérdésfelvetése: „Hosszú időt töltöttem az elvont tudományok tanulmányozásával; de kedvemet szegte az, hogy milyen kevés emberi kapcsolatot szerezhetünk segítségükkel. Amikor az embert kezdtem tanulmányozni, rájöttem, hogy ezek az elvont tudományok nem valók az embernek, és hogy beható tanulmányozásukkal kevesebbet tudtam meg emberi állapotomról, mint azok, akik semmit sem konyítanak hozzájuk. Megbocsátottam hát nekik, hogy oly keveset tudnak belőlük. Azt hittem azonban, hogy legalább az ember tanulmányozásában lelek majd társakra, hogy ez az igazi, embernek való kutatási terület. De csalatkoztam; az embert még a geometriánál is kevesebben tanulmányozzák. Csak azért kutatnak egyebet, mert nem képesek tanulmányozni az embert; de vajon nem azért van-e ez így, mert nem erre a tudományra van szüksége az embernek, s hogy boldogsága érdekében jobb neki, ha nem ismeri önmagát?”

Tisztán kihallható a fentiekből, hogy az igazság melletti döntés lehet a helyes út. Akár szövegek és körülmények vizsgálata terén is – teszem hozzá. Emberhez méltó feladat az igazságot keresni és kimondani, vonatkozzék az írókra és irodalmi művekre, valamint az emberi természetre vagy a körülményekre...


Székely Hírmondó