Esti shopping

Ma este a két utcányival arrébb fekvő Üzletbe mentem vásárolni. Idegen terep, ritkán járok ide, de azt már megfigyeltem, hogy, valószínűleg elhelyezkedéséből kifolyólag, egy eléggé zárt közösséget szolgálhat ki, akik a környéki tömbházakban laknak, és mind ismerik egymást, legalábbis látásból. Emiatt történhetett meg, hogy, miután egy héten kétszer is el kellett szaladjak oda, hát engem is valamilyeténképp befogadtak maguk közé. Elmesélem:

Kicsit bizonytalanul találtam meg az idegen polcok között a bazsalikomot, a friss húst meg a kenyeret, de arra, ami azután következett be, hogy elindultam a kassza felé, legijesztőbb rémálmaimból fölébredve sem mertem volna gondolni. 
Nem néztem hátra, és a Raktárra nyíló ajtó felett pislogó, halvány neon sem segített abban, hogy időben észleljem a sötét árnyékot, amely iszonyatos sebességgel közelített felém. És ugyanennek a neonnak a zúgása fedte el azt a Zajt is, amit a hátulról közelítő Hatalmas Test keltett mozgás – mit mozgás, hömpölygés – közben.
A hátamat ért ütés olyan erős volt, hogy valósággal feldobott a levegőbe, és ha kinyújtott kezemmel nem kapom el a lisztes polc szélét, hát úgy nekivág a laskás részlegnek, hogy címkézhették volna újra azt is – lisztnek. De így, hogy tulajdonképpen feláldoztam magam az Üzlet épségéért, a hátamon kívül semminek sem lett baja. 
Már a földön feküdtem, de még mindig nem tudtam, mi történt velem. És ekkor beúszott a látóterembe egy hatalmas Árny. Oly nagy volt, hogy egyből kioltotta a Raktár fölött pislogó neont, oly ijesztően mozdult, hogy a sajtok között megpihenő molylepke irtózatában bemenekült parfümös polcra, és oly mélyen hörgött, hogy azt hittem, beszakad a dobhártyám. A hörgésre aztán ráerősített valami agyszakasztóan magas, fémes csikorgás, amelytől berepedtek a befőttesüvegek, és a molylepke is az emigráció mellett döntött (beköltözött a rózsabokorba, az üzlet elé).
Én, még mindig a földön fekve – felülni sem volt időm, oly gyorsan jött–, meglepve fordulok hátra, hogy lássam, mi az a Nagy Árny, amely képes volt így letaszítani engem a frissen felmosott betonpadló pállott szagába.
De azt, amit láttam, ismétlem, rémálmaimból sem tudtam volna jobban összerakni. Aki fölöttem magasodott, az egy hatalmas, legalább 150 kilós, legalább 160 centi magas Szörny volt. A Lépcsőházak, Autóbuszok, Piacterek Réme, egy, a hetvenedik életévét jó ideje letaposó Banya, egy Iszonyat, amely nehéz bűzöket szuszogva rám, rámolta számolatlanul banyatankjára (tehát ez nyikorgott oly fülettépően!) stratégiailag felhelyezett bevásárlókosarába a polcokról a konzerveket.
Majd, miután erőből széttaposta a kezemből kiesett bazsalikomos tasakot, észrevesz engem is. Ma is lúdbőrözik a hátam, amint visszaemlékszem számonkérő tekintetére, és reszelős, öblös, korhadt donga kongású hangjára, amellyel azonban mégis amolyan barátian szól hozzám (Biztos látott már vagy kétszer a konyhája ablakából, amint beléptem az üzletbe, és felismervén engem, megbocsátotta, hogy épp akkor léptem ki a polcok közül, amikor ő is kihömpölyült...):
– Tudod, az anyósom ma fekszik be a kórházba. Neki vásárolok. – mondta, amolyan mellékesen, és széttaposva a kenyerem, amely biztonságba menekítését ijedtemben elmulasztottam, begyúrta magát a kasszához, kilökve onnan egy meghökkent fiatal lányt, aki a földről kellett összeszedje visszajáró pénzét.
– Hááát... Ez arra számít, hogy az anyósa jó hosszú ideig fog a kórházban feküdni... – nyilallt belém a felismerés, látván a konzervekkel hatalmasra púpozott kosár alatt meghajló inoxpultot.