Print this page

A legízesebb gyümölcs

Tamási Áron halálakor középiskolás diák voltam. Mert kérezkedtem a tiltások övezte temetésre, osztályfőnököm szobafogságra ítélt. 
A temetés utáni év tavaszán történt. Úgy emlékszem, mintha a tegnap történt volna. Édesapám az elhunyt író műveinek nagy rajongója volt. Akkortájt több falubelit megbüntettek a székely himnusz énekléséért, s az egyik bátrabb hangú tanáromat bebörtönözték, mert megtalálták nála a Himnusz és a Szózat díszkiadását.

Másokat vallattak: Nyirő- és Tamási- könyveket kerestek náluk. Az egyik éjjel arra ébredek, hogy édesapám felöltözik, kisettenkedik, s jó óra múlva ugyanúgy visszajön. Valami baj van, édesapám? – kérdeztem, amire ő azt felelte: majd elmondom.
Másnap meg is tudtam, hogy egy borízű almafa csemetét ültetett a kert végébe, s a régi hiedelem szerint úgy kell ültetni, hogy senki se lássa. Valóban, amikor pár év múlva teremni kezdett, gyümölcsei rendkívül ízletesek voltak. Édesapám, nyugodjék, csak halála előtt nem sokkal árulta el a titkot, hogy akkor, a hatóságoktól félve, kedvenc könyvét, Tamási Szülőföldem című regényét ásta volt el a kert végében. Hogy senki gyanút ne fogjon, egy almafát ültetett fölébe.
Én a könyvet soha ki nem ástam, nehogy megsértsem a gyökereket. Tamási-könyvből szívja nedveit a mi fánk, azért olyan zamatosak gyümölcsei.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány