Print this page

Nehéz a dolga...

Néha a szurkolónak sem könnyű.
Azt mindenki tudja, hogy igazi drukker a csapatán keresztül voltaképpen magának szurkol. Ha már másként nem igázhatja le a kontinenst vagy a világot, akkor majd a fotelből, a győztes csapat révén, amelynek, mondhat bárki bármit, ő is oszlopos tagja. Magyarként EB-t, VB-t nyerni olyan, mint jóvátenni Mohácsot és Trianont, véget vetni ezeréves átoknak és mélabúnak.

A legvérmesebbek szerint épp Franciaországot lenne jó megverni a döntőben, mert úgy lenne az igazi. Történelmileg, taktikailag meg drámailag is. Még a Jóisten sem írhatna ennél jobb forgatókönyvet. De az sem baj, ha kiesünk már a csoportból, mert erre is megvan a recept: akkor együtt sírunk, miközben persze magunkat sajnáljuk, hogy nem, most sem sikerült. Kárhozottak voltak ősapáink.

És ezt az élményt meg kell becsülni. A focitornák és az olimpia maradt még úgy-ahogy tiszta terepe az azonosulásnak, identitásnak. Barátom meséli, hogy őt bizony egyáltalán nem vágta úgy oda a Veszprém veresége a BL-döntőben. (Én a kilencgólos előny eladása után megint megfogadtam szent esküvéssel, hogy egy ideig megint nem nézek kézilabdát. Ilyen esküvés volt az elvesztett olimpiai és vébédöntő után, mikor is a magyar lányok adták el hat- illetve hétgólos előnyüket. Pedig már láttuk őket átvenni az aranyérmet. Ezek fiúk és vérprofik, nyugtattam magam a döntő előtt, de hiába…) Kicsit rezignáltan vette tudomásul, amikor a „magyar” Terzic kihagyta a hétméterest. Még csak azon sem bosszankodott, hogy mit keres egy védő a heteseknél, amikor Terzic évente kétszer lő kapura. Nem érdekelte. De ha Gulyás tette volna mindezt, akkor már a plafonon lett volna a vérnyomása. Vagy ha nem egy világválogatott játszik a Veszprém mezében. Hanem, mondjuk, csak két légiós. Számoljam csak össze, hogy az elődöntőben hány magyar dobott gólt.

Kérdem, akkor katalán drukker hogyan azonosul a Real Madriddal? Vagy a klubhűségükről oly híres és hírhedt angolok a maguk sokszínű és alig angol világválogatottjukhoz? Ők talán már túl vannak azon, amin a nem annyira elfogult Veszprém drukker még csak barátkozik. Mert akkor hogy is van ez: magyar csapatként drukkolok mindenféle nációnak, annak, aki csak egy-két évre húzta fel a mezt?

A legbizarabb, amikor a kemény mag elénekli a magyar himnuszt, és Ilic meg Pálmarsson megértően integet. Persze profik, tudják, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetekben, de érezni nyilván nem éreznek különösebb megrendülést. Minek is tennék? Kupát akarnak nyerni a klubnak. És maguknak. Ja, hogy Veszprém Magyarországon van? Mellékes. Lehetne bárhol.

De akkor fordultam volna el, amikor a kubai származású, de honosított Carlos Pérez a magyar válogatottban ontotta a gólokat? Vagy tegyük fel, egy honosított magyar kínai nyerné a férfi egyes asztalitenisz döntőjét az olimpián, akkor mit kellene éreznem a himnusz alatt? Mit éreznek a németek, amikor Özilnek és Boatengnek drukkolnak?

A tehetség felülírja a nacionalizmust, miközben a nemzeti büszkeség nevében korábban simán kiirtottunk bárkit és bárhol?

Ezért is jó most még az EB, mert nem kell efféléken gondolkodni. Egy migráns sem játszik még a csapatban. A nevekben persze ezerféle vérvonal tekereg, de a magyarság most még egyszerű, konfliktusoktól mentes fogalom. A mieink és kész. De vajon mit szólna ahhoz a B-közép, ha választhatna: „tiszta” magyar csapatként ötven évig maradna a tisztes kiesés, ám néhány honosított arabbal, feketével és ázsiaival már nyolc év múlva meglenne az áhított trófea? Tiszta lenne az öröm? Vagy akkor már nem számítana, hogy ki honnan jött? De akkor most miért számít? Mit írnánk a plakátokra? Akkor ez most maga a végítélet, vagy a lehetséges boldog jövő? Tőlük is meg kellene kérdezni, hogy fáj nekik Trianon?

Úgy maradjon magyar az identitását soha, egy pillanatig sem megkérdőjelező szurkoló, hogy közben kínainak, arabnak drukkol kidagadt erekkel? Még viccnek is rossz. Pedig előbb-utóbb a körúti kínai kifőzdés fia is felnő, és elkezdi rugdosni a lasztit. És elfoglalja majd a közepes magyar csatár (munka)helyét.

Mondom, egyre nehezebb a szurkoló dolga.


www.maszol.ro

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány