Bizonytalan idők

Valami történhetett, hisz olyan idők kezdték járni a Várost, hogy immár senki nem lehetett biztos semmiben. Hol az történt, hogy egyik Negyedet elverte a Jég, míg – ugyanabban az időben – a másikban perzselő szaharai forróság uralkodott, hol meg az, hogy az egyikben tetőket rontó vihar tombolt, míg a többiben enyhe szellő segítette a lepkéket egyik virágról a másikra...

És elindult Valaki otthonról forró nyáron, és esős, szeles őszre érkezett meg a Város másik részébe, és elindult hideg tavaszkor, és nyárrá olvadt rajta a vízálló kabát két utcával odébb. Annyira össze voltak zavarodva az emberek, hogy azt sem tudták, merre és mikor menjenek, mikor és mit cselekedjenek, és maga a Város is a kifulladás tüneteit mutatta: a rapszodikus esők miatt köhögősekké váltak a kanálisok, egyidőben sáros-porosakká az utcák, és fonnyadt-üdékké a virágok. Furcsa idők jártak a Város fölött, furcsa időkben jártak az Emberek.
És ekkor történt meg, hogy két napig tartó hőség után, felhők nélkül, hirtelen, csak mintha a Nyári Égből magából szakadt volna ki ezt a Világot (de lehet, hogy csak a Várost...) elsirató könnyek tömege, kezdett ömleni a végtelen kékségből, ökölnyi cseppekben egy igazi jéghideg tavaszi zápor.
És sok ember volt az Utcán, akik azért gyűltek ki a szabadba, hogy megünnepeljék a Jó Időt, és ezek mind megálltak most – valósággal beledermedtek a Hidegségbe, amely az egek világosságából szakadt rájuk, pillanatok alatt. És nem mozdult senki, és – szinte révületben – szinte egyszerre nézett felfele mindenki, oda, ahonnan az esőfelhő által alig homályosított Nap vakította őket. És hirtelen azt vettem csak észre, hogy egyedül én nézem azt az embert, akit nem állított meg az óriási cseppek sortüze. Az az ember határozott lépésekkel szelte át a hirtelen formálódott tócsákat, kerülte ki a hideg esőtől lebénult gyalogosokat, és, amint láttam, még csak vizes sem lett nagyon eközben. Mert – és ezt a lehető legnagyobb megdöbbenéssel állapítottam meg – egy lejárt szavatosságú választási plakátot tartott két kézzel a feje fölött – tyúkanyó-szárnyként kiterítve saját maga fölé a levegőbe –, azzal védekezvén az Idő csapása ellen.
És így találkozott a Politika az Idők járásával.