Nagyon jó

Megint itt a tavasz. Pattan a rügy a fákon, a járdák szélén dúsabb, zöldebb a fű, a nap hűvös melege mindenhová befurakodik. Mint egy tisztára sikált fémlábas, olyan a világ. De leginkább az a mondás kap egyre világosabb értelmet benne, hogy: „valami van a levegőben”. Hívás, szólítás, ami leginkább az emberi lelket szólítaná meg, ha az eleve nem lenne lehelet, lélegzet, szél, fuvallat, élet. Így csak áramoltatni kezdi, még jobban önmagára ébreszti, mozgásra kényszeríti. 

Újraindítja.
Sokan csak a városi parkig jutnak el. Ott, ha egy ketrecbe zártan is, de már elégé egybeér a lélekben ébredező hevület a kinti leheléssel, fújással, lélegzéssel. Én biciklire ülök, és nekiindulok a város széli erdőn átvezető kapaszkodónak. Gyakran szoktam arrafele tekerni, a nyári időszakban hetente többször is. Az útvonal végét jelentő, az erdőn felfele tekeredő, legalább négy kilométeres egyenletes emelkedő igazi próbatétel, lélegzettépő kín, izomgyötrő nehézség, amiben még sincs semmi lealacsonyító, megalázó, hiszen a teher szabadon választott.
Egy fél éve nem ültem biciklin. Ez az idő alatt nem lehet elfelejteni biciklizni, állítólag sohasem az életben, csak a test távolodik el a biciklitől, elidegenedik tőle, mintha túl magasra lenne állítva a nyereg, és onnan a magasból kellene tétován pedálozni. 


Ez a felfele kapaszkodást sem könnyítette meg. Mit mondjak: nagyon nem ment. Csak görcsöltem odafent a nyeregben. Összeszorítottam a fogaim, csak nyomtam, nyomtam, számoltam a kanyarokat, amelyek nem akartak elfogyni. Közben szúrtak a lábizmaim, szaggatott a lélegzetem, izzadt a tenyerem, és hiába próbáltam a tekintetemet koncentráltan egy távoli pontban tartani, a pont ugrálni kezdett, majd eltűnt egy össze-vissza villódzásban. Mintha az út széli erdő készült volna rámborulni. Van egy pont a küszködésben, amikor már az egész test bele van téve egy tolásba, mégis erőtlen, puha az a nyomás. Alig lendül át. És hiába lendül át, ott van a következő, megint a következő, és csak nem ér véget a táv.
De mégsem lehet feladni. És ezt nem valami külsődleges, főleg társadalmilag sulykolt cél − egészség, jó erőnlét − diktálja, hanem a mozgásba beleégetődött „egész út” képzete. Amit végig kell járni. Az „ez van” keresetlen tudása. 
Fel kell jutni a magaslatra.
Nem tudatosan kerestem a megoldást, de az biztos, hogy nagyon nem akartam leszállni. És egyszer csak túlkerültem a küszködésen. Mintha nem csak a bicikliülésbe, hanem valahogy egész testemmel a szenvedésbe is beleültem volna. Már nem küzdöttem összeszorított fogakkal ellene. Nem próbáltam a lélegzetemet irányítani. Hagytam, hogy a zihálás teljesen elborítson. És ez bizonyult a megoldásnak. Nem tudom, honnan jött, a szájam kereste-e meg, vagy ezt tényleg csak így lehet megoldani. Mert valahogy ráakadtam a ritmusra. És persze továbbra is fájt, tovább is szakított, tépett, de miközben nyomtam, nyomtam és nyomtam, a szájam ezeket a szavakat kezdte önkéntelenül ismételni: nagyon jó, nagyon jó, nagyon jó. Egy be: „na-gyon”, és egy ki: „jó”. 
„Nagyon jó”.
Egy tekerés és egy „nagyon jó” vitt fel az emelkedőn.
Napokig nem értettem. Honnan fakadt fel bennem, egymás után többször, ez a két szó. Mi jó? Miért jó, ha szúr, hasít és fáj? Ha nem marad abba, csak visz előre?
De aztán egyszer, hirtelen belém hasított a felismerés. Talán éppen zenét hallgattam és bólogattam a ritmusra. Mert meghallottam a ritmust a két szóban. Nagyon jó, nagyon jó – mondtam. De ezzel ez is belekerült a világba: ti-ti tá, ti-ti tá. Belekerült, vagy a világ fejeződött ki? – nem tudom. De azt igen, hogy, ha csak egy kapaszkodás erejéig is, ráakadtam a világ átélhetőségének zenei alapjaira. Ti-ti tá, ti-ti tá. És ez volt jó. Az áthatott, ritmizált szenvedés.
Az emberi élet.


A festmény: Gerardo Dottori: „Cyclist”