Print this page

Az aratnivaló sok...

Nyár derekán, szemlélve a háromszéki mezők színes szőttesét, ki ne gondolna az aratásra! Arra a műveletre, amelyet régen igen nehéznek és felelősségteljesnek tartottak, mi több, ma is annak tartanak. Hajdan is roppant fárasztó volt, amikor még kézi szerszámokkal, s nem ritkán párban végezték. Rendszerint a férfi kaszás haladt elöl – kemény, derékpróbáló munka várt rá a rekkenőségben! –, a nő pedig utána, sarlóval a kezében szedte a markot, de gyakran a kisiskoláskorú gyermek is besegített, éspedig ő vetette a kötelet a kévekötéshez.

Napjainkban, a mindentudó gépek mellett nem oly hangsúlyos az aratásnak az ember fizikai teljesítőképességét próbára tevő jellege, de hogy ma sem gyermekjáték, arról – például – gazdák és mezőgépészek tanúskodhatnának. Nagy gonddal, odaadással, szakértelemmel s idejében végzendő munka az aratás. Nem foghatsz hozzá felkészületlenül, nem végezheted tessék-lássék módra, hiszen a következő év kenyere, az ember megélhetése függ attól, miként gyűjtik be a kalászosok termését. Aratásra készülve nemcsak az emberi tényezővel kell számolnod, de az azt meghaladó erőktől sem tekinthetsz el. Ugyanakkor tisztában vagy azzal, hogy ez az elvégzendő munka nem tűr halasztást…

Elhangzott általános érvénnyel s egyszersmind képes beszédként a figyelmeztetés, Lukács szavai szerint ekként: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés.” (10. 2–3.) Habár az elbeszélt történet a hetvenkét tanítvány elküldéséről jól meghatározott célzattal hangzik el, s értelme sokrétű, úgy vélem, az ebből kiemelt kijelentés is tág teret enged az értelmező számára. Példának okáért ki-ki legszemélyesebb gondjainak a megfogalmazását is megtalálhatja benne. Mert ki mondhatná el magáról, hogy – a képes beszédnél maradva – nem tekinti soknak az aratnivalót? Érezheti ezt a vizsgák előtt álló diák, az élet valamely nagy küszöbét átlépő ifjú vagy meglett ember, de az is, ki immár számvetésre készül.

Feladatokat jelöl ki az embernek az élet, általában olyanokat, amelyek emberi mértékkel mérve teljesíthetők. S ha valóban derekasan vesszük ki részünket a munkából, abban az esetben bizonyára elégtételt érzünk, ami belső békénk feltétele. Igaz, egy sikerorientált, elcelebesedett világban ezt a „lelkizést” ritkán díjazzák – hogy ne mondjam, lájkolják! –, sokak egyetlen álma ugyanis, hogy mi módon kerülhetnének VIP-k társaságába. Emberünket ezzel szemben sokkal inkább az foglalkoztatja, hogy miként találhatni a sok aratnivaló közepette a magunk számára munkát, hasznos elfoglaltságot, hogy ne érezzük céltalannak életünket, fölöslegesnek önmagunkat, hogy – végső soron – miként találhatnók meg belső békénket. Ez esetben talán a világgal sem állnánk folyton háborúban…


Székely Hírmondó

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány