Újjászületés

Zs. Emerenciának nem ez volt az első szívgörcse. Korábban már ötször újraélesztették az orvosok. De nem tudott nyugodni. Sokat vállalt, a gyermekeiért élt-halt, mit sem törődve szíve állapotával. Most sem akart meghalni, csak elfogta egy fojtó rosszullét. Mintha présbe szorították volna mellkasát. Aztán elájult. A kórházban órákon át küzdöttek az életéért.

   Három hete fekszik a nagyvárosi klinika intenzív osztályán. Mióta kihozták a műtőből, állandó megfigyelés alatt tartják. Szeme még nem nyílt fel, de gyermekei már napok óta ott vannak mellette, ágyát körülállva várják, hogy ébredjen. Nem sírnak, halkan imádkoznak. Béke és nyugalom van a kórteremben. Kisebbik lánya, Dóra egy tasakot szorongat a kezében, és megszólal: – Anyu, ebben szívek vannak. Neked hoztam. Ha nem jók, holnap hozok másikat... – de ő ezt még nem hallhatta.
   Az orvos elmagyarázta  a műtét velejáróit: mondta, hogy ilyenkor a szívet kiemelik a mellkasból, egy mínusz harminc fok körüli medencébe, folyékony hidrogénbe teszik, ahol körülbelül három órát vesztegel. Amíg  a szív ebben a kádban dekkol, addig gépek tartják életben a testet. A gyermekek kikerekedett szemmel hallgatták, amint a professzor azt is megemlítette, hogy néhány évvel ezelőtt ő maga is egy szívműtéten esett át. Szívrohama után, sürgősségi alapon a saját docense operálta meg, akárcsak most ő édesanyjukat.

A műszer képernyőjén egyelőre csak az egyenletes dobbanások villantak meg.
Kintről léptek hallatszottak. Váratlan látogató érkezett. Tíz éve nem látták aput. Harag már nem volt bennük. Inkább hiányérzet. Ez  viszont fájó volt.
   Pedig milyen szépen indult a házasságuk. Emerencia korán férjhez ment. Hamar jött a gyermekáldás is. Egy, kettő, aztán a harmadik és a negyedik, szép  sorjában. Minden gyönyörűnek tűnt. Emerencia azt hitte, így marad mindvégig. Ám az évek múlásával valami megszakadt. Jobban mondva csak elhalványult, megkopott. Valami hasonló lehetett, mint a negyvenéveseknél a kiégés...
   Házasságukban hibát hibára halmoztak, egyre többször érezte, hogy közelről lehelt arcába az ördög. A férjén eluralkodott a durvaság, elhatalmasodó iszákosság, a munkába menekülés látszatának megjátszása mindennapos lett. Családjával alig törődött. Amit keresett, rendszerint elitta. Néha meg is verte őket.  Egyszer aztán kilépett a családból, és mind jobban és jobban haladt lefelé azon a bizonyos lejtőn. Mondták az ismerősök, akik itt-ott szembementek vele, hogy teljesen elzüllött. Aztán csak annyit hallottak róla, hogy  egy időben a börtönt is megjárta. Úgyhogy ettől kezdve az anyának egyedül kellett fenntartania a családot. A gyermekek szépen nőttek. Minden nap enni kellett, iskolába járni, ruházkodni. Ez az édesanya teljes idejét és erejét felőrölte. Bár mindvégig érezte a férj hiányát, mégis valamiféle megnyugvás volt benne, hogy nem kell félniük. Az egyedüllét erőssé tette. Olyan energiákat hozott felszínre, amelyeknek köszönhetően nem is érzett fáradtságot.
   Mellkasa azonban sajgott. Meg-megnyilallt, néha nehezen vett levegőt, de bírta. Hajszolta a reménység, még inkább a kötelességtudat.
   Udvarukon volt egy hársfa. Amikor a gyermekek kicsik voltak, körültáncolták a vén zádogfát, mikor nagyobbacskák lettek, anyjukkal a lomb nyújtotta árnyékban pihentek délutánonként. Mint egy lelkigyakorlaton. A hársfa mennyasszonyi pompával tündökölt, csodálatos, kábító illatot árasztott, szinte bűvölte látogatóit, s mint árnyas otthont nyújtó édesanya, óvta a hőségtől látogatóit a déli verőfényben. Emerencia és gyermekei, de sokszor csak ő egyedül, titokban, újra meg újra erővel töltekezett a fa alatt. Nem tudta miért, csak ott érezte igazán, hogy szép az élet, és mintha valaki a hársfa tövében őt is szeretné.
   Az orvosi konzílium órákig tanácskozott. Végül megjelent a professzor, verejtéktől gyöngyöző homloka váratlan gondokról árulkodott:
– Műtéti komplikácó. Még legalább egy hét, amíg biztosat mondhatunk.
   Feszült maradt a borostás arcú apa, de nyugalmat erőltetett magára:
– Köszönjük, doktor úr! Aztán kiléptek a folyosóra.
Maga köré gyűjtötte gyermekeit és átölelte. A kézszorítással lelket öntött beléjük, s így biztatta:

– Imádkozzunk tovább!
   A börtönben volt ideje elemeznie életét. Eleinte időtöltésből, majd egyre gyakrabban, belső kényszerből tévedt be a börtönkápolnába. Gyakran jelentkező lelkifurdalásait csak ott volt képes lecsendesíteni, szüntelen önvád gyötörte. Legszívesebben szembeköpte volna magát, amiért gyáván megfutamodott hazulról. Éjjel is néha arra ébredt, hogy volt képes ilyen szánalmas alakká rongyolódni? Elviselhetetlen, mardosó érzés tépdeste lelkét: ezt nem csinálhatja tovább.  Annak idején, amikor az asszony rá-rászólt, folyton leintette: – Fogd pe a pofádat! Amilyen makacs volt, sosem vette szívre a kritikákat. Asszonybeszéd, mit szól belé az életembe, gondolta, s indult is ki a kapun. A kijózanító kúrából is sokat tanult, meg abból is, amit ott bent látott. Na, ő ebből nem kér. Megmutatja maga előtt is, nekik is, hogy képes lesz megváltozni. Nem hagyja, hogy tovább szívassák... Egyre sűrőbben gondolt apátlan gyermekeire, s arra is, vajon még szereti-e őt a felesége? A szíve szakadt meg utánuk...

   Vasárnaponként szívesen segédkezett a lelkésznek az oltár körül. Sűrűn olvasgatta a Bibliát, és szabadulása előtt nem sokkal életgyónást is végzett. Még a tavaly, mikorra letelt a hat év, amit lopás-rablás címen varrtak rá, elhatározta, hogy megjavul. Más életet kezd. Megembereli magát, és méltó lesz apai  hivatásához.  Az elvesztegetett időt, az eljátszott becsületet, bizalmat ugyan nem könnyű visszaszerezni, de úgy gondolta, először is munkát keres, és csak akkor áll elé, tér haza, ha már tud bizonyítani. Egy multinál alkalmazták anyagmozgatónak, egyszer próbaidőre, de hamarosan véglegesítették. Itt kapta a hírt régi cimboráitól, hogy az asszonyt elvitte a mentő...

   A két nagyobb gyermek maholnap egyetemre megy; a nagylány érettségizett, a fiú pedig két év múlva végez. Okos, értelmes és koraérett fiatalok. Ők kutatták fel apjukat, s titokban üzengettek is egymásnak, de megegyeztek abban, hogy anyjuknak csak akkor szólnak, amikor erre az apa engedélyt ad. A betegség azonban  felülírta ezt a megállapodást, mert most ők kérték, sürgősen jöjjön be a kórházba.
   A professzor csendben várt, hogy befejezzék az imát. Pár perc múlva torkát köszörülve, köhécselésével jelezte, hogy készen áll. Röviden közölte velük az örömhírt:

– Jobban van. Csendre és gondoskodásra van szüksége. Kíméljék meg a terheléstől. Hangoskodásnak, idegességnek helye nincs. Vigyázzanak rá, mert még törékeny!
Majd bevezette őket az elkülönítőbe. Az apa és a gyermekek körülállták a kórházi ágyat.
   Emerencia egyszercsak felnyitotta a szemét. Férje úgy állt, hogy a fehér köpenyes orvos mellett egyből őt láthatta. Az asszony szeme  megtelt könnyel, s halkan, alig-alig hallhatóan suttogta:
 – Vártalak!
A férfi nehezen küszködött érzelmeivel, aztán hagyta, hogy előtörjön belőle minden fájdalom, önmarcangolás, elfojtott félelem, feledett ragaszkodás, megtagadott szerelem. Hosszú pillanatok következtek, melyekbe évek lényege sűrűsödött, összegyűlt, elillant és átlényegült emlékké minden, ami megtörtént, s ami még nem volt valóság, de jövő-ígéretként lángolt fel lelkében.

Megszorította egy kissé felesége karját, s csak ennyit szólt:
– Isten hozott!
A többit már zokogta.