Koldusmese

A nevem Abdul Mahmud Khalil. Elmondok nektek egy történetet egy nőről. A nevét azonban – kegyeleti okokból – el nem árulhatom. Nyugodjék csak békében a gyönyörűm a föld gyomrában, ott, ahová én küldtem le őt. Ezt a káprázatos teremtményt az isztambuli piacon vettem észre, éppen ezen a helyen, ahol most is állok, jóllehet többezerszer leterítettem azóta az imaszőnyegemet – vagy tíz éve is megvan már ennek. Allah ily pompás teremtményét aligha hordta addig a hátán a Föld. Bőre, akár a damaszkuszi selyem, szeme, mint a smaragd, ajkai rubintkövekhez voltak hasonlatosak. Még rám se nézett, és már beleszerettem.

Talán ő is énbelém. Ezt onnan gondolom, hogy elég volt kendője szegélyét érintenem, máris a nyomomba szegődött. Gyönyörű palotámba vezettem a lányt – bár koszlott ruhámon, csapzott külsőmön ma már nem látszik, annak idején tehetős kereskedő voltam, annyit mondhatok, még az árnyékszéket is fehér márványból rakattam ki. Erről az én szerelmemről feltétlen tudnotok kell, hogy bolondult a madárkákért. Mindegy volt neki, hogy fürj vagy pinty, poszáta vagy ökörszem, naphosszat el tudta babusgatni őket. Így hát a palotám egyik szárnyát telehordattam kalickákkal, amelyeket a legkülönfélébb szárnyasokkal töltöttem meg. Örült is neki az én kedvesem, napokat is el tudott tölteni kis barátai között, a tenyeréből etette valamennyit. Olykor még az ebédjét is a madárházába kérette, kis tányérkán pár falatot – annyit evett ő is, mint a madarai. Ha esténként hazaértem, és ölembe bújt, másról sem kérdezett, csak arról, hogy nem találtam-e számára valami érdekes madárkát az utazásaim során. Ha szomorkodott valamiért, madárnevekkel illettem, és máris kacagott. Aranyos kolibrinak neveztem, lantos fülemülének, gezerigónak. Igyekeztem minden alkalommal hazahozni neki egy érdekes kis repülő lényt, amilyet még nem látott addig: csak az ilyen ajándéknak tudott örülni, sem ékszerrel, sem a legfinomabb selymekből készült ruhával nem tudtam boldoggá tenni. A gond csak akkor kezdődött, amikor már olyan sok kis jószágot ajándékoztam neki, hogy képtelen voltam újabbakat felkutatni. Tudósok és természetbúvárok egész csapatát fizettem csak azért, hogy ritka madarakat keressenek az én kedvesem számára, de ők is egyre gyakrabban tértek haza üres kézzel hosszú útjaikról. Szorult helyzetemben kitalált madárkákról szóló történetekkel kezdtem el szórakoztatni kedvesemet, hogy mégis felvidítsam valamiképpen. Meséltem neki példának okáért a leopárdkakasról, amely olyan kecsesen lépked az erdei fák között, hogy nincs nála felemelőbb látvány a földkerekségen, de ha valaki hozzá merészel érni, azt menten szétcincálja éles csőrével. Vagy a rézpáváról, amely oly ügyesen rejtőzködik, hogy eddig egyetlen félig vak öregember látta csupán. Egy napon izgatottan, remegve bújt az ölembe a szerelmem. Úgy verdes a szíved, mint a numídiai dalos gerlice – bukott ki belőlem. Kitalálhatjátok, hogy mi történt eztán. Addig nem volt nyugta – búslakodott és gyötört egyfolytában –, amíg meg nem mutattam neki a numídiai dalos gerlicét, amely a mellkasában lakott. Hiába tudta maga is, hogy belehal a látásába.

Ti bizonyára hallottatok már szerelmesekről, akik meghaltak hitvesükért, olyanról viszont aligha, aki megölte a kedvesét, csak hogy boldoggá tegye. Palotámban már rég egyik volt riválisom terpeszkedik, mindenemen túladtam, ezen az egy történeten kívül. Itt szoktam elmesélni a piacon, ahol először láttam meg az én madárkámat, az emberek pedig könnyeznek a történetemen, és adnak egy kis pénzt, hogy tovább szenvedhessek. Szegény jó Khalil – mondogatják, amíg némi aprót nyomnak a markomba – bizonyára elment az esze.


Még több írás Varga László Edgártól a blogján: laszloedgar.wordpress.com