Sok van a rovásunkon

Sohasem kényeztette el a székelyt az élet. Komoly próbatételek elé állította már kisgyermekkorától kezdve. Gyakorta kín volt számára a munka. Amint erre a szó egyik jelentése is figyelmeztet. Szinte észrevétlenül, de valóságosan belenőtt a családi munkamegosztásba, illetve a társadalom „öntőformáiba” a szülők és nagyszülők mellett a gyermek.

Felnőtt és gyermek a humor és a mókázás vagy az ugratás által vehetett elégtételt nyomasztó egzisztenciális helyzetén. Így érzékeltette ugyanis fölényét. Példák sokaságát találni erre az irodalomban is, mondjuk Tamásinál, akinek híres gyermekhőse, Ábel általában különleges észjárásának, találékonyságának és talpraesettségének köszönhetően tudja kivédeni a külvilág, egy ellenséges társadalmi rend és idegen államhatalom állította csapdákat.

De bármely szokványos élethelyzetben is feltört a humor a székelyeknél. Jól szemlélteti ezt például a viccben szereplő gyermek esete, aki frappáns feleletet tud adni aggódó nagyapjának. Ketten kaszálnak tudniillik a havason, a teljesítményükkel viszont egyáltalán nincs megelégedve az élete alkonyán járó nagyapa. Mondja is unokájának félnapi kaszálás után: 
– Te fiam, erősen rosszul haladtunk ezzel a munkával!
Az unokának azonnal kéznél a felelet:
– Hát mit akar, nagyapa, ’iszen gyenge legények vagyunk, maga már öreg és tehetetlen, én pedig még gyermek volnék.
Aztán eljön az este, a nagyapa odateszi a vizet az üstbe, hogy forrjon, s megkérdezi unokáját, mennyi puliszkalisztet tegyen belé.
– Hát mennyit! Mint két kaszásnak, nagyapa! – jön a határozott válasz az unoka részéről…
A szülő és gyermek viszonyában, persze, nagyobb volt a szigor. A kiszabott feladatokat teljesítenie kellett a gyermeknek, különben nem maradt el a fenyítés, a büntetés. Ha pedig „helytelenkedett” a gyermek, ugyancsak kijárt neki a szülői „adakozásból”, gyorsan elcsattant az atyai pofon. Nemigen tért el ilyen tekintetben az otthonitól az iskolai nevelésben követett irány sem. Mi több, a nevelés terén végrehajtott annyi reform után, ma is előfordul, hogy egy-egy intő, tanári írásos figyelmeztetés nyomán „jogosítványt” kap a nevelő a szülőtől, saját kezű aláírásával hitelesítvén állásfoglalását az adott ügyben, hogy aszongya: ha nem jól viselkedik a fiam, üsse csak pofon a tanár úr!

Összecseng ez a szülői álláspont egy nem is olyan régen, a szocializmus építése (!?) idején sokat idézett szovjet pedagógus nézetével, akit kiváló művelődéstörténészünk, Benkő Samu idéz egy, a verés és verekedés kultúrtörténetét áttekintő tanulmányában, miszerint „ahol büntetni kell, a pedagógusnak sem áll jogában nem büntetni.”

Érdemes lenne mérlegre tenni, hogy az effajta, valóságos élethelyzetekben érvényesített nevelői eljárások szülnek-e több és nagyobb arányú erőszakot, vagy a szenzációhajhász média által tálaltak, illetve egyes számítógépes „játékok”? Az talán nem kétséges, mindkét iránynak sok van a rovásán…


www.szekelyhirmondo.ro