Lőrincz György EMIA-díjához

Tisztelt hölgyeim és uraim, a 70 éves Lőrincz Györgyöt köszöntjük ma, és, gondolom, nem kell őt különösebben bemutatnom a székelyudvarhelyi közönségnek. Hiszen ismerik, ismerhetik, ha nem másként, úgy mint a város művelődéséért évtizedeken át oly sokat tevő közigazgatási szakembert, tanácsost és elkötelezett művelődéspártoló székelyudvarhelyi polgárt. Támogatta és szervezte a rendezvényeket és művelődési eseményeket, ide vonzotta Erdély és az anyaország íróit – az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány fennállásának éppen húsz esztendeje alatt, annak alapító elnökeként. Nem akarta hagyni, hogy a székváros belesüllyedjen a posztmodern fragmentarizmus szürkeségébe, hogy végképp és méltatlanul lemaradjon a székely városok eleven versenyében. Köszönet érte!

Legutóbbi interjújában, amelyet Zsidó Ferenc készített vele, a következőképpen nyilatkozott: szeretem a közösségemet, a kisebbet és, a nagyobbat is. No de milyen közösséget?! A rendtartó székely falu egykori közösségét, amelyet szétvertek az évszázadok, legutóbb pedig a létezett szocializmus pörölycsapásai, amelyet kollektivizálásnak, kollektívnek, majd pedig szocialista mezőgazdasági termelőszövetkezetnek hívtak? Az egykori székely faluét, amelynek férfiait-asszonyait elszívták a szocialista iparosításban színt váltó székely kisvárosok? Manapság pedig a posztmodern kor ad-hoc közösségeinek a természetrajzával szembesül az író és elkezdi feltárni annak az uralkodó képleteit. Kérdései arra vonatkoznak, hogy fellelhető-e benne valamilyen megragadható rend? Mert Lőrincz György írásai legtöbbjében az erkölcsi rend formáját és buktatóit keresi, annak a mély belső meggyőződésnek az alapján, hogy valamilyen értékrend, legfőképpen morális értékrend nélkül végképp ki leszünk szolgáltatva a magunk és a mások ragadozó természetének és a ragadozás törvényeinek. Legutóbbi kisregényének a főhőse, A köztiszteletnek  örvendő férfi, doktor Borostyán Lajos - kissé unalmában is -, elhatározza, hogy lopni fog, igenis lopni, kipróbálván a kor számára is adott próbáját, vállalván a kísértés kihívását. Jól kiszámítottan, profi tolvaj módjára emeli le az áruház polcáról a kis körömvágót, elcsórja. Lőrincz György pedig hihető pszichológiai rajzzal – manapság ez nem nagy divat -, adja vissza a megkísértettség és a kivitelezés, a morális dilemma képletét. Bőven és olvasmányosan részletezi. Pedig talán nem is lenne erre már szükség, hiszen olyan társadalomban élünk, amelyben a lopás a legfőbb iparág, a lopás nem bűn és szégyen, cask a lebukás az, esetleg. Leépült a régi világ, tízparancsolatos morális törvényeivel együtt, az új pedig formátlanságával védtelenné teszi a mai fiatal generációkat – vallja az író és ez egyik legfőbb üzenete. Nem is válságról beszél, hanem állapotról, illetve a hegy gyomrába be- és onnan ki nem vezető alagútról. 
Mivel nagyon régen ismerem Lőrincz Györgyöt, követem az írásait, szerkesztője is voltam, nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy az író a kezdeti könnyedebb, embléma jellegű rövidprózák, tárcák, karcolatok, majd igényesebb elbeszélések és novellák szerzője, fokozatosan érett a mai íróvá. Létrehozta a saját írásmódszereit, írói stílusát, a melyben a prózamondat némileg lassúbb mint a magyar átlag, lépegetős, megfontolt. Megőrizte és használja a székely-magyar közmondások és szólások jelentés- és hivatkozáskészletéből származó tartalmi többletre támaszkodó utalási lehetőségeket. Zsák a foltját – egész elbeszélést tud ez alá is építeni. Ebben a  lasúdad prózamondatban és népének a hiedelemvilágára történő utalásaiban felsejlik egy bizonyos balladai tömörség, ami azonban nem kihagyásos, nem megy az érthetőség rovására. Ő az olvasónak ír, az ő olvasóinak, az ő másodlagos közösségének, népének, amelyet a legjobban ismer. Jóllehet használ fikcionális elemeket is, írásaiban mindig kitapintható Székelyudvarhely és a megye tájföldrajza, úgy ahogy abban az élet megtörténik. Mert prózai ihletésének a másik alapeleme az élet, az élet szeretete, ami akkor is megnyilvánul, ha tudva tudjuk – meg is rta, hogy milyen pusztító hatalmi téboly és milyen nagyságrendű nyomás, asszimilációs törekvések gátolták ennek az életnek a továbbélését és kibontakozását. 

Ezen a ponton immár belépünk a történelmi távlatokba. Besúgó voltam, szívem című regényében a következőképpen  rajzolja meg  a pusztulás útját: “Székvárt valójában többrétegű csend zárta burokba. A feolszín mögött, a város bugyraiban, a csend mély rétegeiben furcsa, titokzatos, végvéri hangulat uralkodott, amelynek üzenete így szólt: »utolsók vagyunk a haldoklásban«. A némaság s a már-már megkövült mozdulatlanság ellenére, talán Szálka doktor kivételével, mindenki tudta, a hatalom nem mond le, nem mondott le asszimilációs törekvéseiről. Tudták, létük s pillanatnyi nyugalmuk ingoványos talaj, futóhomok, mozgó láp, s a hatalom csak a megfelelő pillanat eljövetelét várja, hogy titkosan leplezett, de soha föl nem adott szándékát cselekvésre váltsa. Magyartalanítson. Tudták, a sokszínűség, amelyet a Provincia a műltjában, fakuló emlékeiben, épületeiben hord, lassan teljesen elenyészik. Egy emberöltő alatt népek tűntek el. Örökre. Egy emberöltő alatt a zsidók s a szászok úgy tűntek el, mintha soha nem is lakták volna ezt a földet, s a föld is, amelyen éltek, már csak építészeti jegyeiben őrzi egykori emlékeiket.” Könnyű volt, könnyű, ebben a perspektívában élni és írni? A kérdésben a válasz, és manapság egymás után rogynak le már a templomtornyok is. 

A élet mégis él és élni akar: még akkor is, ha benne egyre inkább felbukkan a filozófia szempontjából is egyik legnehezebben kezelhető téma, az élet- de főleg világnézeti unalom. Nagybetűvel. (Ha már a filozófiát említettük, cask a legnagyobbak, egy Nietzsche és egy Kierkegaard mertek ennek az állapotrajzával foglalkozni.) Lőrincz György írói érettségére jellemző, hogy meri vállalni az egzisztenciális unalomból származó pszichikus következmény leírását, ami nagy kihívás. Erről szól Sóvárgás című novellája. Sikerel oldja meg az egzisztenciális dilemmát, amely önismereti: ha az unalmas, kisszerű, provinciális ember nem ismeri fel önmagáról, hogy unalmas, ne ácsingózzon kihívások, kalandok után, nem neki való – neki csak az unalom való: Egy ígéretes szerető választása helyett sikerül újra rátalálnia a feleségére…Banális? Unalmas. 
Az egzisztenciális kihívások és választások összefüggésében és egyáltalán nem mellékesen azt is meg kell említenünk, hogy milyen elkötelezett szenvedéllyel kutatja Lőrincz György az embert, az emberi jelenséget – hiszen Camust is mesterei között tartja számon. Ennek a kérdésnek a kifejtése azonban már nem fér bele Laudatiónk kereteibe.
Maradjunk azzal, hogy itt van Székelyudvarhely immár emblematikussá vált írója, a maga huszonvalahány riport és prózakötetével. Vegyék őket ismét a kezükbe, olvassák újra őket, mert magukat találják meg azokban.


Elhangzott az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjátadó ünnepségén, 2016. október 15-én, Székelyudvarhelyen.