Szilágyi Domokos-évfordulóra

Vád és vigasz

Egy évvel halála előtt írta József Attila a Kész a leltár-t, saját életével való számvető költeményét. Kitűnik ebből, hogy költőnk esetében a „leltárkészítés” nem járt együtt elégtétellel – ha a „születtem, elvegyültem és kiváltam” tömör összegezést nem tekintjük annak –, de a bizakodás halvány jele azért csak felsejlik a befejezésből: „Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, / de ágyban végzem, néha ezt remélem.” Amit viszont a vers zárása foglal magában, éspedig a saját halálával való szembenézés, az annyira komolyan veendő, hogy azt csakis a legegyértelműbben jelenthette ki: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Ezzel a költői üzenettel tudnám párhuzamba állítani a Szilágyi Domokosét, aki mintegy negyven évvel ezelőtt írta meg a Circumdederunt-ot, ugyancsak a saját halálával való szembenézés versét. Utolsó szakasza a teljes belenyugvásról szól, ezt viszont a rá általában jellemző stilizálást alkalmazva és távolságtartóan, jelen esetben archaizálva mondja ki: „Körülvettenek engem a világ dolgai, / és nincs erő közülük kiszabadítani. / Talán nem is akarnám. Tán így rendjénvaló. / Halál elől ne meneküljön, azki meghaló.”
Erre az időszakra ugyanis – monográfusát, Cs. Gyímesi Évát idézve – „az ő számára az élet értelme, a végső cél bizonyossága már elvesztette meghatározó jelentőségét, azért a végesség törvénye elleni lázadást is feladja. Megszűnt az emberi létezés korlátainak meghaladására sarkalló szenvedély, a ’láz’, elcsitult az ismeretlen, a határtalan meghódítására irányuló szellemi-lelki szomjúság. (...) a személyes halál foglalkoztatja egyre mélyebben.”
Hogy általában költészet és élet úgymond rímel egymással, hivatkozhatok Szilágyi búcsúlevelére, amelyet negyven évvel ezelőtt, 1976. október 27-én keltezett a harminckilencedik évében járó költő, s amelyben élettársát értesítette elhatározásáról: „Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom.” 
Ettől a naptól kell számítanunk Szilágyi életének lezárulását, azét a költőét, aki mintegy húsz évnyi alkotói időszak alatt a modern kori erdélyi magyar líra páratlan szintézisét hozta létre. Legközelebbi pályatársa, Lászlóffy Aladár fájdalmasan vigasztalónak nevezte egy 1990-ben írt esszéjében, s ennek a jelzőnek a használata még indokoltabb 2006 óta, amióta nyilvánosságra került, hogy egyetemistaként őt is behálózta a diktatúra titkosszolgálata. Ennek tudatában maga az ember ha nem is mondható teljesen ártatlannak, de az általa létrehozott kivételes értékű költői életmű egyszersmind súlyos vád minden, embert nyomorító hatalom ellen. Önként vállalt halála nemkülönben. De az föltétlenül vigasz, hogy gazdag életművet hagyott ránk.


www.hirmondo.ro