Emberek ünnepei

Sűrű fellegek borították a vasárnap reggeli eget. Sötét volt, igazi Őszi Idő, amikor a hidegbe kilépő embernek még a lelkét is azonnal átitatja a végletes nedvesség. Mégis elindultam, felfele a Dombra, noha olyan prózai okok vezéreltek, mint némi gombák, vadalmák keresése – tehát semmi olyan, ami megérte volna, hogy belevessem magam az alattomosan szemerkélő őszi esőbe.

Azonban alig indultam el, hirtelen-erős szél hasított bele az arcomba-kezembe, vágott be kabátom alá, rángatta meg hátizsákom. Szinte letaszított a Domb csúszós oldalából. 
De meg nem ijesztett az ösvényről a hideg sarat is feltépő szél: magamra szorítva a kabátom, erős lépésekkel törtem felfelé, szembe a már-már harsogó légáramlattal. Nem kirándulóidő, még csak nem is az Ősz gyümölcseit begyűjtő idő volt ez. Emberjárás-idegen idő volt, sötét idő volt. Hirtelen értetlennek tűntek számomra azok az okok, melyek kicsaltak a kályha bükkfamelege mellől, és résnyire húzott szememmel már a visszavezető ösvényt próbáltam keresni.
Ám alig tettem meg két tétova lépést a Völgy irányába, hirtelen arra kellett eszmélnem, hogy erősen jól érzem magam. A pillanatok alatt lezajló esemény megértéséhez percek kellettek – mondatnyi ideig tartott ugyanis felismerni és feldolgozni azt, hogy szekundum-töredékek alatt elállt az eső, eltűntek a felhők a Völgy felettről, kisütött a nap, és az avar alól őzlábak, friss csiperkék kezdtek kalapkáik tucatjaival integetni felém.
Álomban hittem magam: itt csodás-fanyarságú vadalma, ott porhanyósra érett kökény, friss kenyér illatú őzláb, kesernyés pöfeteg – csak telt és telt szatyrom, és a meredek oldalon szinte a Nap sugaraiba kapaszkodva lehetett haladni. 
A Domb tetejére érve megpihentem, számba vettem a zsákmányom, és, mintegy búcsúzóul nagyot sóhajtva végigfuttattam mindeddig a füvek-bokrok között kotorászó pillantásom a napsütötte Völgyön. 
És ekkor hallottam meg. Erős hang, határozott ütemben ismétlődve, tisztán és erősen: a Völgyben egy templom harangja kezdett zengeni. A Természet akusztikája utolérhetetlenül erősítette fel ezt a különleges, szakrális hangszert, és tisztán láttam, amint néhány perc után a szemközti oldal rengetegei is erre az ütemre kezdtek hullámzani. 
Tisztább lett az ég is, és enyhe suttogássá halkult a hajdan orkán-haragos szél.
És már indultam volna vissza, a Völgy aljába, amikor valósággal visszarántott – a szó szoros értelemben a fülemtől fogva – egy másik Zaj. Ez is iszonyat erős volt, és ez is végigért a Völgyön, csakhogy nem végighömpölygött rajta, hanem végigdübörgött. Kiszaggatta ritmusából a hullámzó erdőt, és megtaszította a domb oldalában a Vándort. Néhány lélegzetvételnyi idő kellett ahhoz, hogy felismerjem, miről is van szó: valaki óriás-erejű hangszórókról vegytiszta mánélét szabadított rá a vasárnapi Völgyre.
Mintegy válaszként erre, olyan erővel támadt fel a szél, hogy messzire sodorta a harang zengését, letépte a gombák kalapját, és széttörte azokat az ágakat, melyekre az utolsó falevelek kapaszkodtak.
Mire leértem a Völgy aljába, már rég tél volt – és csend. Csak a mánélé lüktetett valahol a távolban. 
– Lejártak volna az Emberek ünnepei? Vagy csak most kezdődnek igazán? – kérdeztem magamtól. Választ a Szél adott, arcomba vágva egy marék jeges esőt.