Megveszem a könyvemet

Van az a vicc: „– Halló, író úr, maga az? Megvettem a könyvét! Mire a vonal túlsó végéről: – Jesszusom, köszönöm szépen, hát maga volt az?” A könyvfogyásnak ezekben a nehéz időiben az ember bizony olykor vesz a saját könyvéből néhányat: azért is, hogy a kiadó lássa, fogyogat a mű, de főleg – természetesen – azért, hogy tudjon adni a barátoknak belőle. Ilyenkor a barát ugyanis olyan, mint a szeretet: soha el nem fogy, és mindenki igényt tart ajándékpéldányra. Mit tehet tehát az író? Vesz a nagybaniban, jelentős kedvezménnyel, és diszkréten odaadja, ha nem akarja, hogy városszerte beszéljék, micsoda smucig disznó, hogy még a könyvét is sajnálja mástól.

A nagybaniban az a jó, hogy jelentős az árkedvezmény… és ezzel be is fejeztük. Gond viszont van éppen elég: én legalább három lerakatban vettem saját könyvet, és mondhatom, nagyjából ugyanolyan mindegyik.
Először is ott van az a rengeteg könyv: ha az ember hitt is valamit önnön fontosságáról és arról, hogy ér valamit az, amit csinál (tudniillik: könyvet ír), az itt egykettőre szétfoszlik.
Több tízezer kötet sorakozik ugyanis raklapokon hervadozva, a legtöbb olyan magasságban, hogy ha az egyszeri könyvesboltos betér csak úgy „válogatni”, alig van esély arra, hogy pár címen kívül egyebet észrevegyen. Ott porosodnak tehát szegények a hatalmas, fémből készült polcokon, és várják, hogy valaki éppen őket vegye észre és meg.
A nagybani lerakatban magánszemélyek ritkán vásárolnak, inkább könyvesboltok, illetve a delegáltjaik, akik listával a kezükben körberohannak, és lekapkodják a polcokról, amit a becses vevők rendeltek. Arra, hogy csak úgy mászkáljanak az eldugott sarkokban, hogy a hátsó sorokat is megvizsgálják, vagy felmásszanak a több méter magas polcokra és ott is ábrándozva bóklásszanak (gerinctörésig), nemigen futja az idejükből.
Ilyenekre csak a magamfajtának van érkezése, aki merengve nézi a sok könyvet, elképzeli lánglelkű szerzőiket, amint az utolsó pont kitevését követően felálltak, megropogtatták csontjaikat, és arra gondoltak: megírtam életem fő művét, olvassátok, emberek! Aztán teltek az évek, az emberek meg nem vették… igazság szerint rá se bagóztak a fő műre, amelyben „pedig minden benne van, amit az életről el lehet mondani!”. És akkor a ponyvát még nem is említettük. Egyszóval: ha valaki sokat képzel magáról, töltsön el néhány órát a nagybanin, és máris összemegy az egója akkorára, amekkorával lehet élni.
Másodszor: az kicsit szégyellnivaló, ha az ember a saját könyvét veszi meg. Ezért én mindig inkognitóban érkezem: állszakáll, napszemüveg, lódenkabát, pocak (az utóbbi időben sajnos már saját), hogy ne ismerjenek meg. (Mint kiderül, ettől egyáltalán nem kell tartani.)
Odaoldalgok egy fontos arccal száguldozó raktárkezelő-menedzser elé, és halkan megkérdezem, meg tudná-e nekem mutatni, hol találhatók Nagy Koppány Zsolt könyvei. Ilyenkor – ideges megtorpanással – többnyire visszakérdeznek: Nagy Koppány mi? Hangosabban ismétlem meg a kérdést, mások is odakapják a fejüket, érdekes, ettől a szerzőtől rég nem kerestek itt semmit, csak múltkor egy álszakállas, napszemüveges, lódenkabátos pocakos. Kezdem úgy érezni magam, mint Bodrogi Gyula az ominózus kabaréjelenetben, amikor – lehetőleg diszkréten – óvszert szeretne vásárolni. A folytatás is hasonló.
A raktárkezelő-menedzser átkiabál a másik raktárkezelő-menedzsernek: Juci, hallod, itt van egy úr, valami Nagy Koppány… bocsánat, mit mondott? Ja, igen, szóval Nagy Koppány Zsoltot keres. Tartunk tőle valamit? Általában tartanak, Juci némi variálás után meg is találja a számítógépben, hogy hol.
Az én könyveim (de nyugi, kedves írókolléga… a tieid is!) általában igen lehetetlen helyen vannak: vagy nagyon lenn és hátul, vagy nagyon magasan, és… szintén hátul. (Vagy – volt már rá példa – az udvaron, közvetlenül a zúzógép mellett. Nyugi, túlzok, szokásom.) A raktárkezelő-menedzser csöndben káromkodik egy sort, és dohogva elindul a létra felé, hogy a tíz méter magasan tornyosuló könyvkupacot becserkéssze, s leszedje onnan a Nagyapám tudott… mit tudott a nagyapja? Repülni?! Juci, van abból (eszem megáll, milyen címeket adnak! manapság), hogy Nagyapám tudott, hehe, repülni?!
Próbálok udvarias lenni, mondom, hogy majd én felszaladok a létrán, ne fáradjon, mire méla undorral az arcán kifejti, hogy itten a vásárlók nem mászkálhatnak. Átkokat mormolva felmászik tíz méter magasra, a létra inog, lelkesen tartom, lássák, nem vagyok aljas szemétláda. Felér, konstatálja, hogy még a polcokon is kell akrobatikázni (újabb átkok záporoznak), végre megvan a cucc, lekia­bál: Na, hány kell? Ööö, mondom határozottan, kettő… Mi van?!, süvölt le fentről a raktárkezelő-menedzser, innen legalább húszat szoktak venni minden címből!
De nekem most csak kettő kell… viszont ha lehet, tessék lehozni ötöt, hogy kiválasszam az ép borítójúakat! (Mit meg nem teszek a barátaimért, ugye.) Tajtékozva lehoz hármat, lecsapja elém, mindhárom borítója szakadt, na, ezeket majd az ellenségnek adom…
A pénztárnál – ahogy a jelentős kedvezmény azért érvényesül – elnézek, mert profilból még nehezebben lehet felismerni, pláne álszakállal, de mivel az árat a hátsó belső borítón írja, és fölötte ott díszeleg a fényképem, a kasszásnéni felismer, kuncogni kezd, de úgy tesz, mintha nem ismerne fel, és nem kuncogna.
Megvan a könyv, én pedig – hátamon megvizült inggel, ahogy Kányádi Sándor írta – elhagyom a könyvek szentélyét, bocsánat, temetőjét.


www.magyaridok.hu